10. nap, tikkadt szöcske

 Tournehem-sur-la-Hem - Avroult, 34,31km (Sum: 291,9km)

 Ma átfőttem, megsültem, odapirultam, és végtelenül tikkadtam. Nem ki, hanem folyamatosan. A francia vidék lö hangyának vélt, s egy bazi nagy lö nagyítót emelt felém, hogy végignézze vergődésem, amit én előrehaladásnak próbáltam beállítani. 

 Pedig sorban ez kábé azt jelentette, hogy először még lelkesen gyalogoltam, egész sokáig. Aztán banduklás lett belőle, majd caplatás, némi további szikkadás után slattyogás, majd tükörtojás-szerű cammogás (ezentúl tudni fogod, hogy a tükörtojások cammognak, szóltam), s végül "hörr" és "ohhh" hangokkal tarkított vonaglás lett belőle, mintha a beragasztózott Kozsót megszállta volna Karol Gott szelleme, majd a videoklipjéről lekeverték volna a zenét, s csak a gyártási zörejek maradtak volna.

 Hogy hogy a bánatba volt ennyire forró április utolsó napján a vidék máris? Azt hiszem ma közületileg klímaváltoztunk egyet errefelé. A gaz hőmérők csak 26-27 fokot mutattak, de gyalogoltam én már 41-42 fokban is a spanyol és a portugál pusztaságban is, érzetre ez elég közel volt ezekhez. 

 A helyiek is teljesen kivoltak, mindenhol tompára főtt és máris rákvörösre égett, félmeztelen agrár-dolgozók káromkodtak. Állandóan azt hallottam, hogy provokálják a Napot, hogy "merd!" (gondolom tovább ezt a hőterhelést lökni felénk) - hát merte, ez nem volt jó stratégia.

 Ráadásul tegnap este már nem volt nyitva semmi Ököritófrancison, így délután f3-kor ettem utoljára, akkor se sokat. Nem gond, ha kimarad egy vacsi. Viszont reggel még nem volt nyitva a bolt, aztán olyan útvonalon sikerült jönni egész nap, hogy 1 db bolt vagy étterem nem volt, ami nyitva lett volna. 

 Vagy nem is volt, vagy megszűnt vagy épp sziesztáztak (ez a kedvencem, a szieszta. Van egy énrészem, ami a latin országokban penetrált szieszta által már számtalanszor megtapasztalt masszív és következetes szívás miatt egy hűvös, mindenképpen mahagóni fotel mélyéből, Elyzée de Governor márkájú öltönybe öltözve, halk, ámde kellően lotharingiai-szász ákcentussal, ujjai hegyét összezárva, összpontosított belső egyhegyű nyugalommal mondaná a kicsivel jobbra előtte álló vezérkari főnöknek: Atomot nekik!) 

 A latin országok kulcsstratégiája az éttermek, boltok nyitvatartásával: soha nem szabad nyitva legyenek akkor, amikor szükséged lenne rá. Teljesen irracionális időpontokban, amikor még nem vagy éhes, vagy amikor már nem akarsz enni, mert valójában neked már fellőtték a pizsit, nem is érted, hogy ők hogy a bánatba nem 3x ekkorák a késő éjjeli sokat evéssel, miért nem éhesek dél körül, és ilyen gasztrozsenialitással, mint ami nekik amúgy elsöprően van, miért olyan hihetetlenül gagyi a reggeli minősége a legtöbbször?

 Vannak furcsa dolgok mindenhol. Mondjuk még mindig inkább ez, mint egy bérlet a Fásy mulatóba.

 No szóval csak 17:30-kor ettem először ma, bőven több mint 24 óra után, akkor is csak egy pici boltból elhozott mirelit üres pizza felét (minden más természetesen húsos volt, de csak ez az 1db hentesboltocska volt a településen). 

 Ami amúgy nem viselt volna meg, de 34km, ebben a hőségben, teljesen étlen, és szinte teljesen szomjan (nincsenek kutak sehol, és zömében településeken kívül haladok). Úgyhogy a mai nap az egy kihívás volt. A bal sípcsontom melletti ínhüvely is begyulladt az erőlködéstől, ami nagyon fájdalmassá teszi a járást. A caplatyok élete nem csak játék és mese...

 Ami az utam érdekes pontja lehetett volna, egy apátság és egy katedrális (Wisques), ott is szieszta volt, mikor odaértem, még órákon át. Ezeken kívül csak a forró, ma alig árnyékos út volt nekem. Jó volt, jó volt ez a nap, de inkább jó lenne majd máshogy.

 A szállásomat egy cuki öreg házaspár biztosítja, Christine és Francois, aranyos, jóravaló emberek. Segítettek megmelegíteni a mirelit pizzámat, és közben beszélgettünk sok mindenről. Családjukról (6 gyerekük van, és eddig 12 unokájuk, nem semmi), itteni életükről, a francia migrációs helyzetről stb. 

 Nem tudnak angolul vagy más nyelven egyáltalán, nekem kellett felszívnom magam, hogy a nem létező francia nyelvtudásommal boldoguljunk, de végül csak ment. 

 A magyar viszonyokra térve észrevettem magamon, hogy először ösztönösen igyekszem mentegetőzni, hogy én bizony nem értek egyet Orbánnal, nem vagyok a szavazója stb. De aztán beazonosítottam magamban a szégyent, hogy ilyen országból jövök, ahol ilyen végtelenül bénák, léhák, cselekvésképtelenek vagyunk, hogy ennyi év, ennyire sok gazemberség, embertelenség, alja színvonal, kultúra-, morál-, érték- stb rombolás után még mindig itt tartunk ezzel a maffiabandával. 

 Ez a mi szégyenünk, ez nem Orbánról szól, magamat és a magyar embereket szégyenlem. Békésen, együttérzően hallgatták ezeket, és egy dolgot tudtak erre szelíden mondani: költözzek Franciaországba. Még nem. De majd lehet, hogy eljutunk oda is, hogy már nem tudok közösséget vállalni a szülőországommal.

 No tessék, kitikkadtam, megviselődtem, s végül kijön ez. De ez van. C'est moi actuellement.

 Szép házat építettek a vendéglátóim, békés, hűvös kikötő a felforrt vidék tengerében. 

 A mai utam pillanatai:

 Annyira szétforrósodva dőltem be egyszer egy árnyékos ligetszerűség mellé, hogy mozdulatlanul csak párologtattam, s ekképp tereptárgynak nézhetett egy nyuszi, egész közel jött:

 És a mai tor-túra vonala:

Pihenjünk, és igyunk napvédőt.