16. nap, pro & kontra

Péronne - Saint-Quentin, 35,4km (473,9km)

 Reggel a hostel étkezőjében összetalálkoztam egy 70-es éveiket taposó új-zélandi házaspárral, akik egy észak-francia túraútvonalat igyekeznek végigjárni, s így kerülek ugyanabba a hostelbe mint én.

 Beszélgettünk sok mindenről, új-zélandi, eltérő filozófiájú túrafelszerelésekről, különböző "útisérültségek, -gyulladások" kezeléseiről stb. 

 Aztán említették, hogy már több emberrel találkoztak (3 másik új-zélandi ismerősük, 2 angol hölgy, 2 amerikai és 1 dél-koreai) az elmúlt 3 hétben, akik feladták az itteni útvonalakat (többféle túraútvonal is áthálózza ezt a térséget is), mert nem bírták azt, hogy nem tudnak enni sehol, meg egyéb dolgokkal is bajuk volt. 

 Az idős házaspár rá is ér, meg bírják is anyagilag, hogy fele annyi távot tegyenek meg csak naponta (dupla annyi szállás, étel, egyéb ktsg), viszont így tudnak legalább ebédelni (a vacsora nekik sem szokott összejönni), így végig tudják csinálni a saját útvonalukat, de nagyon vacak véleménnyel voltak a térségről.

 Akikkel találkoztak, egyöntetűen ki voltak akadva azon, amiről már én is írtam, hogy nincs nyitva semmi értelmes időben, egyáltalán nem megoldott a túrázók, zarándokok étkeztetési lehetősége. 

 De a kommunikációban is elakad mindenki, egyrészt az idegennyelvek teljes ignorálása miatt, másrészt nem leveleznek megfelelően (ha mégis van üzenet, az is csak és szigorúan franciául), nem adnak szükséges információt a szállások, a turisztikai szervek sem. 

 A francia vidék be van merevedve a hagyományos működésébe, ami persze egy oldalról tiszteletben tartandó, és nyilván meg van alaposan ennek a kulturális, történelmi háttere, amivel nem is kell vitatkozni. Amúgy mint koncepció még szimpatikus is nekem a szieszta. 

 Viszont mint most kiderült (és megnyugodtam, hogy nem én vagyok a feleslegesen morgós), ledobja a láncot a legtöbb embernél, hogy közben viszont nincs megoldva valamiféle infrastruktúra, ami a hiking/pilgrimage-tourism esszenciális igényeit legalább alap szinten kielégítené:

- elérhető árú szállások, max 20km-es távolságban az útvonalak mentén

- max 10-15km-enként ivóvíz-vételezési lehetőségek (pl. kutak - itt egyetlen egy sincs, az egész országrészben ez kompletten hiányzik)

- max 10-15km-enként lehetőség vagy meleg vagy legalább hideg étel vásárlására, 13h és 19h között is, és utána is (ugye a nagyvárosokon kívül irtó esetleges, hogy van-e egyáltalán bolt, ill. étteremféle).

- pihenőhelyek vagy legalább pár pad a településeken (egy sincs, sehol, árnyék se, kút se...)

 Szóval az szuper, hogy az elmúlt kb másfél évtizedben csomó útvonalat tüntettek fel a nemzetközi túratérképeken, és hogy a Via Francigena is jobban kommunikált zarándokútvonal lett (ami több mint egy hónapnyi távon át ezen a területen halad át), de ez így önmagában kevés. Egyelőre ez egy csalódás a legtöbb erre járónak így.

 Nagyon kevesen bírják, hogy ne egyenek 25-30km-eken át, ill. ne tudják utántölteni a kulacsaikat. Anno ha éhes lettem, nekem is leesett a vércukrom, és én sem voltam jól, teljesen megértem a kiakadásukat, és ha abbahagyják emiatt az útjukat - ez valóban élvezhetetlen tud így lenni. Mióta nem eszem húst, ez teljesen és maradandóan megszűnt szerencsére, akár napokig bírom a nagy teljesítményt szellemileg és fizikailag is nulla evéssel. 

 Szerintem kétféle reakció van az ételhiányra: az éhező meg a sznob. Az éhezőnek leesik a vércukra, vele együtt a vérnyomása, bekapcsolnak stresszt és agressziót hozó hormonok, rosszul lesz, morog, türelmetlenné válik stb. 

 A sznob meg inkább nem eszik, csak ne legyen silány (ízre, minőségre stb.) az étel. Legyenek ízek (persze megragadóak), legyen élvezhető állaga, legyen benne szív. Nos, én egyértelműen a sznobok táborát erősítem, morgok, ha vackot kell ennem. Annyira nem lenne bonyolult, se drága a legtöbbször valami élvezhetőt kihozni az ételekből. Csak kis igényesség, odafigyelés, akarás kellene.

 Visszatérve az itteni viszonyokhoz: elég nekem, hogy másfél liter vízzel gyalogoljak le 30 km-eket, de ez is egyéni szerencse kérdése, általánosan erre nem lehet alapozni. A víz meg nehéz, és minden gramm számít ilyen távokon (ahol ráadásul minden nap nagy távok vannak, nem csak 1-2 napon át, de heteken, hónapokon keresztül. Szóval nem mindegy.), úgyhogy nem reális azt mondani, hogy mindenki vigyen magával 4-5l vizet a napi cirka 30km-es útjára..

 El is gondolkodtam ez után, hogy tudnám-e ajánlani ezt az útvonalat, zarándoklatot másoknak. A brit részt egyértelműen igen, feltéve ha van vastag pénztárcája a vállalkozó szelleműnek, ott az az egy szűk keresztmetszet, bazi drága. Itt, Franciaországban: ugyanúgy bazi drága, de ráadásul a fent leírt bizony erős és nagyon nem kellemes kihívásokkal, hiányosságokkal. Ha ezekkel együtt oké valakinek, akkor igen :)) 

 Ha vegetáriánus a merész vállakozó, nos - az egyik zarándoklaton sem leányálom. Ill. alapvetően bünteti sajnos még a világ java része, ha valaki nem akar részt venni sem közvetlenül, sem áttételesen az állatok életének elvételében, ill. kínzásában. Az emberség ezen formája még meg nem értett, ill. lenézett dolog. 

 Összeszámolni sem tudom, hányszor kaptam bántást, türelmetlenkedést, megjegyzéseket, gúnyt, szemforgatást azért, mert igyekszem nem ártani más érző lényeknek, akik ugyanúgy éreznek, gondolkodnak, semmivel sem értéktelenebb az életük. 

 Igen, nagy kedvencem volt a bacon, az oldalas, a kolbász, a kagylós spagetti stb. Most is kedvenceim. De 17 éve nemet mondok rájuk, mert így tudok tükörbe nézni. Inkább nem eszek napokig, de nem veszek részt ebben. S közben én vagyok a fura. Mindegy, ez egy régi szomorúság. Furcsa abszurd az egész, ha valaki tényleg belegondol.

 Nagyon szép útvonalon indultam el ma, a Somme és mellékfolyóinak árterében. Volt is olyan, hogy teljesen víz alatt volt az útvonal, kerülnöm kellett olyankor. De megérte a plusz kis kihívásokat, szép vidék ez. A szántóföldek persze ugyanúgy néznek ki. 

 Az erdők és általánosan a táj viszont kicsit szebb, mint az előző régióban volt, és ami feltűnő, hogy észrevehetően szebbek, igényesebbek a falvak, élvezhetőbb az emberi környezet. Az első francia vidék kifejezetten lehangoló volt az első kb másfél hét során, a brit világ csodája után.

 Még Péronne ígért képeivel kezdem: 

 Aztán jött az említett ártéri világ:

 A vidék további arcai:

 Az út felénél kb volt egy álomszép békesziget egy patak partján. Nem hagyhattam ki, hogy gyönyörködjek benne egy fél órára:

 Ja igen, a kesztyűt valóban használom: bár ragyog a Nap, és emiatt leizzadok, és melegem van a mellényben, de közben szétfagyaszt a metszően hideg szél, kb 6-7 fokban sétálok egész nap.

 A mai utammal sikerült eljutnom egy városba, ami kintebb van az útvonalamról, de muszáj volt ide eljöjjek. Sok gyerek- és kamaszkori filmben néztem, hogy a főhősök valamiért bekerülnek a "Szenkventinbe", a híres börtönbe, és ott jellemzően kemény világot találnak. Nos, itt vagyok Saint-Quentin városban. Holnap majd megpróbálok kiszabadulni (miután megnéztem a várost reggel) :))

 Viszont túlerőltettem a lábam, a bal sípcsonti terület és a térdem gyulladása nagyon erős lett, eddig minden éjjel rendbetettem annyira, hogy tudjak, akár nagyobb távokat is megtenni másnap, de holnap igyekszem egy kifejezetten kímélő, rövid séta után többet foglalkozni majd vele, ráfér - nagyon nem jó már.

 Saint-Quentin mókás fogadó promenádja:

Most már kidőlök, jó éjt!