18. nap, Je suis anglais, d'accord.

Seraucourt-le-Grand - La Fère, 26,98km (Sum: 513,7km)

 Nem volt vészes az estém a kicsi raktárban. Végtelenül koszos volt, diverz módon retkes - egyáltalán, ill. hivalkodóan nincsen takarítva, és a matrac, amit a raktáron belüli kis sufniból vadásztam elő, nos.. 

 Nagyon aranyos elképzelés a plusz védőhuzat rajta, csak hát a védőn látszott, hogy igazából ezt sosem cserélik. Természetesen lepedő nem volt, ez egy raktár, nem valami fancy hotel a Cote d'Azur-ön. A rajta lévő nyomok alapján az évek során több ember feküdhetett rajta, mint Madonnán, rém kecsegtető volt. 

 De mindegy, puha volt, és nem fáztam fel a kövön. Igyekeztem nem érintkezni sem a matraccal, sem bármi egyébbel a bőrfelületeimmel közvetlenül, talán sikerült megúszni a bubópestist, akkor már jók vagyunk. 

 Várakozásommal ellentétben nem is volt igazán hideg éjszaka, elég jól szigetelt a kicsi raktárszállóm. Úgyhogy tulajdonképpen jól aludtam, békésen, reggel pedig direkt hagytam minél tovább pihenni a lábaimat. 

 Elég későn indultam el így, de megfelelően kipihenve magam. Éjjel meglehetősen jól sikerült összeraknom a lábamat, ma csak az utolsó kb 5 km-en kellett óvatosan bánnom vele. 

 Még a szálláshoz közel találtam egy kis nyitva lévő boltot, ahol vettem silány minőségű péksüteményt, jó cukros gyümölcslével együtt. Nem egészségesen, de mennyiségre kielégítően megreggeliztem, jól indult a nap és én is :).

 Némi tekergés után a San Quentin-csatorna mellett vitt az utam egész nap. Igazából pontosan ugyanaz a békés környezet volt, mint a Somme folyó mellett (össze is kapcsolódik a két vízfolyás). Úgyhogy nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott nap volt ismét. 

 Volt viszont két meglepetés a napban, mind a kettő elég pozitívan jött ki számomra. Képek után folyt. köv. ;)

 Látványpisilés közben rábukkantam valami helyi ragadozó zugára. Ő nem volt otthon, úgyhogy engem most épp nem csámcsognak jóízűen. Igazából ez egy 3. jószerencse a mai napban ;)

 Az első meglepetés akkor történt, amikor éppen Jussy nevű településen haladtam át, ahol is egy útelágazásnál morfondíroztam, hogy két lehetséges útvonal közül melyiket válasszam.

 Valamiért most a megérzésem a kevésbé szép felé vitt, nem is értettem. Látszott, hogy a (nem sokkal) hosszabb útvonal egy patakpartra visz ki, és árnyékot adó fák között halad majd. Minden más esetben gondolkodás nélkül ezt választanám, mivel a másik út az meg bár valamivel rövidebb, de aszfalton, házak között, kőúton vezető út volt. Sose választottam volna ezt, viszont most valamiért mégis erre indultam el. 

 A megérzés az megérzés. Úgy áldom ezt, hogy jó ideje már meg sem kérdőjelezem, hogy mire hallgassak, az eszem érveire vagy az intuíciómra. Az elme még ha tud brillírozni is, akkor is csak véges műszer. Az intuícióval a végtelen magasabb kontextusára hangoljuk magunkat.

 Gyakorlatilag alig tettem meg kb. húsz lépést egy hídra felfelé, ahol megállva egy hajót is fotóztam, amikor a szürrealitás tündérei ismét mancsaikba ragadták varázspálcájukat, és akcióba lendültek. 

 A híd túloldalán valamilyen megemlékezés történt, a falu apraja-nagyja összegyűlt, és zászlóvivő urak felvezetésével elindultak egy hosszú ünnepi menetben, régi veteránjárművekkel lekísérve a polgármesteri hivatal felé. 

 Ahogy közeledtem feléjük, gyakorlatilag rögtön az elején már megszólítottak a zászlóvivő emberek is, ill. közöttük picivel lemaradva haladt a polgármester, és ő is. A polgármester ahogy rámnézett, jó hangosan elkiáltotta magát - az egész sereglet elcsendesedve odafigyelt -, hogy csak nem zarándok vagyok Rómába? Mondtam, hogy én bizony az volnék. 

 Kellemes baritonján kijelentette, hogy akkor te most, Mon ami, velünk jössz. Belémkarolt, és onnantól vonultunk. Bevallom halvány fogalmam nem volt, hogy mi történik, mire kellek neki, hova megyünk. 

 És hogy pontosan most hogy a bánatba történik ismét ilyen abszurd velem, hogy mi ketten, egy random francia település ünnepi szalagos polgármesterével, karöltve haladunk, ünnepi arccal, a két zászlóvivő férfi között, az élén az egész ünnepi seregletnek? 

 Együtt vonultunk kb. tíz percen keresztül (mert ennyire kicsi az a település), amíg odaértünk a polgármesteri hivatalhoz. Nem álltam ellen, nem akadékoskodtam, hagytam magam belesodorni ebbe, olyan üdítő hülyeségnek ígérkezett. Szóval ünnepien vonultam a hátizsákommal, túrabotjaimmal az öltönyös polgi mellett, miközben nem tudtunk egymással beszélgetni, nyelvi akadályok miatt. Imádtam :)

 Ott a polgármester kinyitotta az ajtókat, intett mindenkinek, hogy na, akkor gyerünk felfelé! Rám nézett, majd előhalászott a sereglet mélyéről két idősebb kanadai hölgyet, akik errefelé túrázgatnak, és akiket szintén begyűjthetett még korábban. 

 Ránk nézett: hát akkor én most pecsétet kapok a zarándok útlevelembe, na meg mindannyian pezsgőt. Beinvitált minket, bent már egy előkészített fogadás várt. 

 Mint kiderült, a II. világháború végén történt felszabadításukat, ill. a falunak valamilyen hőstettét ünnepelték. Illetve külön megemlékeztek az itt harcoló angolokról, amerikaiakról (nekik külön temetőik is vannak itt a környéken, erős megbecsülésnek örvendenek errefelé - úgy látszik a térség felszabadításnak emléke örök hálát hozott a helyi lakosok szívében). 

 Szóval beinvitált minket, felmentünk az emeletre, a díszterembe, ahol már vártak minket mindenféle frissítők. Valami belső magánraktárból kihozatott egy - a fogadásokhoz elrakott - palack pezsgőt. Ugye már nem messze itt van mellettünk a Champagne régió, szóval nyilván onnan való lehetett. 

 Megbontatta, majd nekünk töltött először. Őszinte leszek, nem szeretem a francia (sem a magyar) pezsgőt, nekem mindig is jobban bejöttek az orosz vagy ukrán pezsgőfajták, de még inkább az észak-olasz proseccok. Erre viszont meglepve néztem rá, hogy hű, azért ez más minőség, mint amit eddig ismertem. Kíváncsian várom a champagne-i útszakaszt :) 

 Koccintottunk, és picit próbáltunk beszélgetni, de aztán inkább a kanadaiakhoz fordult, mert ők tudtak franciául is. Hozzám viszont, ahogy ott ácsorogtam, pezsgővel a kezemben, jót mosolyogva a helyzeten, jöttek oda sok hullámban a falubeliek, kínálgattak mindenféle rágcsival, itallal, és kérdezték, hogy hová valósi vagyok. 

 Valami meghökkentő kollektív félrehallási jelenség átélője lettem, mert bárkinek mondtam, hogy magyar (hongrois, ejtsd: ongroá), felkiáltott, hogy Anglais! (angol, ejtsd: ánglé). És jöttek oda, lapogatták a vállamat, hozták az újabb és újabb pohár sherrys koktélokat, meg nem tudom miket. 

 Könnyes szemekkel hálálkodtak az őseimnek, itattak, etettek, ölelgettek. Eskü próbáltam, eléggé zavarba jőve magyarázni, hogy Magyar!, de valamit őrülten rosszul ejthettem, mert újra és újra felharsant az anglais, anglais, anglais!

 Tehetetlenségemet elfogadva végül beláttam, hogy oké, akkor én most angol vagyok, nekem hálálkodik mindenki, itatnak, etetnek, ölelgetnek, készítenek velem fotókat. És csak magyaráznak lelkesen, az ég tudja miket. Nyilván segített az egészben a mai túraingem, ami talán megfelelő mennyiségű sherry után nézhető katonai ingnek is. 

 Amikor feltöltődött az abszurditás hajtóművem, a megfelelő pillanatban elköszöntem a zavartan falutörténeti előadást hallgató kanadai hölgyektől (a polgi valahová eltűnt), és kislisszoltam, hogy folytathassam az utam.

 Szóval, egy felettébb vicces, ismét eléggé abszurd, de nagyon kellemes, kifejezetten szórakoztató hülyeség volt ez ott. Szeretem az efféle marhaságokat, amikor belekeveredem ilyenekbe. 

 És annyira szép ez az egész: ahogy tegnap hagytam magam pihenni, hogy regenerálódjon a lábam. Majd hogy reggel hagytam, szintén, hogy békésen, lassan induljak el. Végül hallgatva a megérzésemre, felmentem a hídra. Minden olyan szépen összeállt, óramű pontossággal, hogy ez a gyönyörű marhaság megtörténhessen. 

 Hálásan fogadok minden ilyen meghökkentő lökött történést, mert olyan jó ezekkel együtt élni, olyan jó ezeket tapasztalni, úgy szeretem, hogy rendre történnek velem ilyenek. Nagyon, nagyon szép áldott élet ez így. 

 Aztán igazából a másik, ami egy jóval kisebb, de mégis nagy jelentőségű történés volt, hogy amikor beérkeztem La Fère településre, ahol ma este megszállok (ami egyébként szegényke eléggé lepusztult és kihalófélben lévő, ahogy itt sajnos az utóbbi két-három napban egyre több ilyen települést látok), ennek a határában ott állt egy fantasztikus létesítmény. 

 Ami aztán kiderült, hogy nyitva is van, így hálát adtam, és bementem a Lidl-be!!

 És ebben a szent Lidl-ben jól bevásároltam, úgyhogy ez, ami itt a futószalagon lefotózva látszik, ezzel most így a következő két napra meg van oldva az ételem. Szendvicseket készítek holnap reggel, mellé kis harapnivalók, gyümölcs, zöldség, szuper ajándék, minőségi változás lesz így. 

 

 Vacsorára megettem a tegnap reggel Saint-Quentinben vett második szendvicset (azt tartogattam eddig), úgyhogy most rendben vagyok mindennel.

 Legalább most két napig nem fogok akképp koplalni, mint ahogy eddig tettem. Úgyhogy ez egy hálás, áldott nap volt. Kellett hozzá nyilván az elmúlt 24 óra önszeretete - és meg is nyilvánult szeretve az univerzum is. Szépen tanít a mindenség, gyönyörű ez úgy, ahogy van.