20. nap, Charlotte és az idegen

Laon - Pontavert, 30,28km (Sum: 581,1km)

 Charlotte halkan, de elismerően hümmögött egyet ékszerektől csillogó jobb kezében tartott koktélos pohara fölött. Végigmérte a kis parkszerű kert közepén lévő szobor mellett, a medence felé elhaladó férfi alakját.

 Magas, erős termetével már önmagában magára vonta volna figyelmét, de mozgásában volt valami különös, nem megszokott. Kicsit billegett járás közben, s bár egyenesek voltak lábai, mégis valahogy hordójárása volt. 

 Széltől és naptól cserzett arca, szikár, erős keze és ujjai, mélyen ülő szemei, s valahogy a lényéből áradó csendesség egyértelművé tette Charlotte számára, hogy a férfi azok közé a tengerészek közé tartozik, akik éves szabadságuk idején, Champagne felé haladtukban rendszeresen megszállnak a pontaverti szállodában.

 A szálloda személyzete felbolydult méhkas módjára sürgölődött, hogy előkészítse az esti zenés mulatságot. A főnök maga állt a fűnyíró mögé, s a belső kis parkot elszántan fazonírozta épp, a személyzet pedig az étterem feldíszítésén és a konyhai fogásokon ügyködött. 

 A medencét lezárták mára, nehogy a mulatozás hevében páran beleessenek (ugorjanak), így az idegen nem tudott bemenni a partjára. 

 Tengerkék pólójában, zöld állománynadrágjában ígyhát az egyik árnyékban lévő kerti asztalhoz ült, és a kezében tartott kis könyvecskét nyitotta ki, majd a tetején megnyomott egy gombot - tehát ebook olvasó volt az. Pár koppintás után olvasni kezdett.

 Elmélyülten, komolyan olvasott, időnként elmerengve felnézett. Charlotte találgatott, hogy vajon mit olvashat. Megállapította magában, hogy jól állt a férfinak ez az elmerengés, intelligenciát, összetett gondolatokat sejtetett, kifejezetten sármos volt így. 

 Hugonak bezzeg nem voltak összetett gondolatai, most is a pultnál tette a szépet a molett Albertine-nek, miközben azt a rossz szagú, Goudale sört kortyolgatta, mint mindig. 

 Hugo nem foglalkozott vele, 15 éve voltak házasok, de már nem is tudta a nő, mikor volt közöttük bármi mélyebb kapcsolódás. A férje csak az üzletkötésnek (traktorokat és egyéb mezőgazdasági nagygépeket értékesített), a horgászásnak meg a pincérlányok hajkurászásának élt. 

 De nagy eséllyel jövőre ő lesz itt a polgármester, Charlotte igazán nem gondolhatott a válásra. Meg aztán, nem is volt nagyon ki mást választania errefelé. Aki kicsit is tetszett volna neki, már vagy foglalt volt, vagy elköltözött Reimsbe vagy Laonba.

 A vélhetően tengerjáró férfi egy a konyhából kihallatszódó hangos csattanásra felnézett Charlotte mögé, majd onnan visszafordulva tekintete összetalálkozott a nőével. A férfi egy kissé elnyúló pillanatra elgondolkodva nézte a nőt, Charlotte érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni. 

 Volt valami a férfi egyébként komoly, metsző tekintetében. Valami kérdés, ezt biztosra vette. Nem tette a szépet, micsoda erő sugárzott belőle, azta. Ez a férfi aztán magabiztos. 

 Végül a tengerész udvariasan aprót biccentett, Charlotte a poharát emelte meg kicsit egy mosoly kíséretében. 

 Majd egy arra siető felszolgálótól (valami kisegítő nő lehet, a ma esti rendezvény miatt, Charlotte talán csak egyszer látta korábban) a férfi rekedtes, bariton hangon kért egy üveg alkoholmentes sört. Alkoholmentes? Ez nem volt annyira férfias, itt náluk minden férfi becsületesen sörözik. 

 Hugora nézett a pultnál, aztán kicsit elkomorult, hogy ez nem is biztos, hogy annyira jó a feleségeknek. Neki legalábbis már nagyon elege van a minden este spicces férje hetvenkedéseiből, nagy dumájából.

 Az idegen mintha követte volna az ő tekintetét, szintén Hugora nézett. Charlotte figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi elmosolyodott, ahogy a férjét figyelte. Majd lenézett újra a könyvébe, és elmélyülten olvasott tovább. 

 Vajon mi volt ez a mosoly? Ezt nem érti. Előbb az a hosszú pillantás, majd a kérdés a férfi tekintetében, most meg megmosolyogja a férjét? Ekkora önbizalma lenne ennek a pasinak, lehet ez? Vagy hogy értse?

 De a férfi csak olvasott tovább. Láthatóan kizárt minden mást.

 Dosztojevszkij? Szolzsenyicin? Kant? Sartre? Charlotte a fejében játszott ezekkel a nevekkel, latolgatva, hogy a napszítta idegen vajon miféle könyvet olvashat ilyen elmélyülten. Nem ismerte a nevükön túl ezeket az írókat, de a nagyapja sok ilyesmit olvasott, amikor nyaranta náluk volt Amiens-ben.

 Néha beszélt is róluk a nagyanyjának, aki mindig úgy tett, mintha érdekelné a dolog, csak hogy gyorsabban túlessenek a papa monológján. Jó asszony volt, papa sokszor mondta a temetésén.

 A nő elgondolkodott, hogy milyen ürüggyel szólíthatná meg az idegent. Csak hogy Hugot felbosszantsa. Oh, micsoda élvezettel látná a férjét kiborulni, majd kivörösödve hőbörögni azon, hogy ő ismét egy idegennel flörtöl. Szerette ezt ebben a szállodában, valahogy mágnesként vonzotta az átutazókat. 

 Ők maguk gyakran voltak itt, ez volt 30 km-es körzetben az egyetlen, nem lepusztult esti szórakozóhely, ahol rendszeresen ünnepeltek születésnapokat, ballagásokat, keresztelőket stb. 

 Az esküvőjük is itt volt annak idején. Akkor még azt hitte, másképp lesz ez, mint a szüleinél. De nem lett másképp, ahogy a barátnőinél sem. Ugyanaz mindenhol, talán csak más köntösben. A dolgok nem változnak, az élet már csak ilyen.

 Már azon volt épp, hogy megszólítja pár butuska kérdéssel a férfit - azt szeretik a férfiak, okosnak érezhetik magukat -, amikor ráeszmélt, hogy a férfi angolul kérte azt a csajsört. Ő meg nem tud angolul. 

 Tanították az iskolában annak idején, de senki nem vette komolyan, az osztályfőnök sem. Annyira azért nem akart idiótának látszódni, hogy csak hebegjen-habogjon.

 Így hát inkább a bevált nyújtózkodáshoz folyamodott. Letette az amúgy is kiürült aperolos poharát, majd alaposan felékszerezett karjait az égnek nyújtotta. Behúzta a hasát, felfelé nézett, széles karimájú szalmakalapját hátradöntve. 

 A nyakában lévő több sor, különböző színű és anyagú nyaklánc, a csuklóin lévő karikákon lógó charmok mind elegánsan megzörrentek, és még egy enyhe, elégedett, de kacér sóhajtás is elhagyta ajkait.

 Kiváltotta a kívánt hatást, szeme sarkából látta, hogy a férfi felnéz, és végigméri alakját. Kis nyári fehér galléros blúza jelen pillanatban mélyebb betekintést tett lehetővé dekoltázsába. Kiszámított mozdulatok voltak ezek, mindig elérték a kívánt hatást. A férfiak kiszámíthatók, és könnyen befolyásolhatók. Charlotte ehhez jól értett.

 A korábban a rendelést felvevő, kisegítő felszolgáló most visszatért, és próbálta franciául, tagoltan elmagyarázni a külföldi férfinak, hogy nincsen alkoholmentes sör, elnézést kér, de nem volt ezzel tisztában. 

 A férfi láthatóan értette, és tudomásul vette, valamiért kis fura mosollyal kísérve. Mást viszont nem kért, így a segéderő elsietett egy másik vendég felé. 

 Miért mosolygott? Lehetséges ez? Tudja, hogy a nő őt figyeli? Mekkora beképzelt macho ez. De jól áll neki, basszus. Bár szorult volna Hugoba is ebből a férfiból. Bár, ezekkel az olcsó cafkákkal így is boldogul. Sajnos annak idején vele is boldogult.

 A férfi nem nézett vissza Charlotte felé, pedig erre számított a nő. Ilyenkor mindig visszanéznek rá. Sőt, pár perc múlva hiába vette le a fejéről a szalmakalapját és engedte ki a  hosszú haját a vállaira, semmi reakcióval nem illette az idegen. Charlotte durcásan ült, és kocogtatta apró kristályokkal díszített türkiz-géllakkos körmeivel az üres poharat.

 A férfi hamarosan összecsukta a kis könyvecskéjét, felállt az asztaltól, majd jellegzetes, kicsit kacsázó tengeri járásával kiment a kertből, és eltűnt a szálloda lakrészéhez vezető ajtón át. 

 A nő egy pillanatig arra számított, hogy az ajtóból visszanéz majd rá az idegen, félreérthetetlen jelet adva arra, hogy mit szeretne folytatásnak (ezek a tengerészek már csak ilyenek, amíg világ a világ), de ez nem történt meg. 

 Mindenféle búcsúpillantás nélkül eltűnt. Faragatlan bunkó, szándékosan nem nézett vissza rá. El van ez szállva magától. Ilyenkor a kis tapasztalatlan csitrik képesek még utánaszaladni, vagy ha megint meglátják, bugyuta viháncolással magukra vonni a férfi figyelmét. De ő nem. Majd ő megmutatja. Ő egy polgármester felesége lesz hamarosan. Nem megy le pincsibe holmi jöttment tengerész miatt!

 Elégedetlenül felvette, és összehúzta magán a kis smaragdzöld kardigánját, kezdett hűvösebbé válni itt a kertben, azért még mindig csak május közepe volt. No akkor majd Alain, a takarékszövetkezet könyvelője.. Úgyis ideeszi majd a fene. Régóta sóvárogva nézi Charlotte-ot, pipogya fráter, kellene a fenének. De ma este évődni fog vele, hadd egye Hugot a méreg. Meg azt a tengerészt, ha az is itt lesz. 

Ehhez kell még egy aperol. 

- Garçon!

---- ---- ----

 Nagyjából 17h körül ideértem Pontavertbe. Már a képeken is néztem, majd élőben is elnyúlt a képem, hogy milyen kis tüchtig szállóba sikerült ma estére foglalnom szobát. A Booking majdnem 20ezer Ft kedvezménnyel adta oda, mivel annyit foglalok náluk mostanában. Így igazából elég jó árban volt, útba is esett, jó lesz ez.

 Nem volt senki a recepción, ahogy megérkeztem, de a nevemmel felcédulázott kulcs ott várt a pulton, így hát önállósítva magamat megkerestem a szobát. 

 Azonnal mosni kezdtem, hogy legyen esélye megszáradni a ruháknak hajnalig, majd lezuhanyoztam, és kis rendezkedés után feltettem töltőre a telefonomat, hogy meg tudjam írni este a blogot.  

 Addig nem volt mit csinálni a szobában, és van medence is ám itt, így felvettem a kis fecske-fürdőnadrágomat, rá a tiszta túranadrágot, meg a kék pizsama pólómat, mivel a többi ruha épp csepegett az ablakra akasztva. 

 Mindig jót mosolygok ezen a pólón: valahogy olyan a szabása, hogy masszívnak tűnök benne. Nem kifejezetten izmosnak, hanem olyan erőteljesnek. 

 Ezt ráadásul fokozza az, hogy a sok séta miatt ilyenkor megduzzadnak kicsit az ujjaim, kézfejem, olyan, mintha valami kétkezi munkás kézfeje lenne, Ráadásul a nap eléggé megpirított a szántóföldeken átcaplatva, ki is száradt a bőröm, pedig sose szokott.

 Kivettem a kis Kindle-t a táskából, nyakamba dobtam a száraz törölközőt, és elindultam a medencéhez, hogy csobbanok egyet, majd olvasok kicsit, alig van időm rá a hosszú napi utak és az esti-éjjeli működésben tartó kezelések miatt.

 Lementem a szálloda belső udvarára, közben sok ember rohangált mindenfelé. Az elmúlt napokban többször és most is feltűnt, hogy valahogy ezek az itteni franciák mind alacsonyak. Egyáltalán nem vagyok magas, pont középtermetnek számítok idehaza - bár a fiatalabb generációkhoz mérten már inkább kicsinek. 

 De itt mindig kiemelkedem a tömegből, a legtöbbször legalább egy fejjel is. Fura élmény, amúgy nem mondom, hogy rossz, kicsit sem. Csak furi. Innen nem messze, a hollandok a világ legmagasabbjai. Itt meg ilyen tesco gazdaságos a népesség.

 Kicsit túl van tolva ez a hely, a szálloda belső kertjében szobrok, parkos jellege van az egésznek. Kivagyiság lengi át a teret. 

 Bármerre is megyünk a világban, azok, akik nincsenek tisztában a belső értékeikkel, azok kívül próbálnak minél nagyobb és csicsább épületekben élni/megszállni, minél márkásabb ruhákban stb. hogy sikeresnek érezhessék magukat. Oly kevés bent a stabil énérték, hogy kifelé muszáj ezt bizonygatni.

 Nagyon sokat nem kellett sétálni, de egyrészt hunyorognom kellett az erős fényben, megszoktam, hogy napszemüveg van rajtam. 

 Másrészt így is kellemetlenséget okozott, hogy ma a nagy melegben valahogy úgy dörzsölődött ki a combjaim belseje, hogy tisztára felsebződött a bőr. 

 Úgyhogy kénytelen voltam kicsit hordójárással közlekedni, ne tetézzem az irritációt. A mosás miatt elkapkodott, emiatt nem megfelelő lenyújtás miatt merev lábizmaim miatt még billegtem is. Mindegy, úgyse érdekel ez senkit.

 A medence le van zárva, valamit hablatyoltak a ma esti buliról, szóval a csobbanás kimaradt, pedig jól esett volna végre. Forróak a nappalok újra. Úgyhogy csak leültem a kert végében lévő asztalokhoz, hogy olvasgassak, amíg a teló tölt fent.

 Rohangáltak mindenfelé, láthatóan valami nagy bulira készültek. Csendben meghúztam magam a kis asztalkánál, nem voltak sokan a kertben. Valami nagyot és nehezet leejthettek a konyhában, fel is pillantottam rá, és akkor feltűnt, hogy egy ott poharazgató nő fixíroz épp. 

 Nagyon furcsa libafos-színű kardigán volt a széke karfáján, erről hirtelen átvillant a fejemen, hogy vajon holnap reggel jó lesz-e, ehető lesz-e a pestos szendvicsem, amit még tegnapelőtt reggel készítettem. És vajon miről fogom tudni megkülönböztetni, hogy a szendvics oldalán lévő zöld, az a 2 napja benne szottyadó pesto zöldje vagy már egy új létforma, amit talán nem kellene megennem? 

 Aztán rájöttem, hogy ezt a fontos kérdést nem a nőre nézve kellene végiggondolnom, úgyhogy biccentettem neki, majd visszatértem az olvasáshoz. Gyerekkorom szeretett regényét, a Vadölőt olvasom épp újra. Indiánok, telepesek, bumm-bumm.

 Néha elgondolkodtam, hogy én hogy közelítettem volna meg Csingacsguk és Vadölő helyében az irokézek táborát. Meg hogy vajon mindenféle tollat felhasználtak az indiánok fejdísznek, vagy pl a gyöngytyúk tollai pl. cikik lettek volna-e?

 Kértem egy alkoholmentes sört - a sört nagyon kívántam ezután a forró nap után, de az alkoholhoz egyáltalán nem volt kedvem, általában nincs. No meg hamarosan kezelni is fogom magam, az meg úgyis kizárja ezt. Sehol nem találtam eddig, csak egyszer, szóval örültem, hogy a hevesen rohangáló pincérhölgy simán felvette a rendelést.

 Mondjuk kicsit meglepett, hogy mennyire rekedtessé és méllyé vált a hangom attól, ahogy a mosásnál a túrazoknikból kiszálló szöszök miatt köhögtem, meg prüszköltem egy isteneset. Kb úgy kértem azt az alkoholmentes sört, mintha fél liter vodkát kérnék.

 Olvastam volna tovább, de a bár felől annyira bugyuta nyerítés hangzott fel, hogy odanéztem. Egy szokásosan helyi-alacsony, vaskosabb fószer fűzte a ránézésre sem túliskolázott pultoslányt. 

 Aki ezt láthatóan élvezte, és az ilyen esetekben párzásba beleegyező hangnak számító nyerítési effektet bocsátotta ki folyamatosan, és nagyon fura, pici göndörületekből álló, emiatt durván csapzottnak tűnő haját dobálgatta. A fazon hülye, ha nem olvas a jelekből, gyakorlatilag fényreklámban volt kiírva, hogy "Nyitva."

 Ez még semmi reakciót nem váltott volna ki belőlem, viszont nagyon jót mosolyogtam a csávó öltönyén. Pontosan olyan színű volt, mint a hatalmas trágyakupacok az út mellett. 

 Ez egy agrárvidék, mióta "partraszálltam Calais-nél". Minden nap temérdek hatalmas trágyahegy mellett megyek el, mert valamiért pont a gyalogösvények oldalába halmozzák ezeket. Olykor még a szememet is csípi, annyira masszív a szaga.

 No a csávó ráérzett a vidék hangulatára ezzel az öltönnyel. De a szántóföldek eme kevésbé bájos virágát mindenesetre úgy tűnik meg is nyerte magának, mondhatni termékennyé trágyázta a kapcsolatot.

 A pestos-szendvicses nő hangosan csörögve a sok bizsutól nyögött egy jót a szomszéd asztalnál. Felnéztem, de nem láttam, hogy becsípődött volna a háta vagy valami. 

 Viszont egészen hasonlított az egyik kócsagra, amit ma fent a tavaknál láttam, kb pont ilyen mozdulattal öklendezett fel valami snecit. Több tó mellett is elvitt ma az utam, szépek voltak, kis balatoni hangulatuk volt a sok gyerekkel, családdal.

 A pincér visszatért, hogy nincs alkoholmentes sörük, kérek-e valami mást. Alkoholhoz vagy valami cukros cucchoz nem volt kedvem egyáltalán. De most már békésen fogadtam, hogy ez ilyen errefelé, igazából nem lepődtem meg. Nem az én vidékem ez sok szempontból. De azért szép, és maga a táj nagyon is sokat tud adni, szóval jól van ez így, nincs gond. Örültem a békémnek, mosolyogtam.

 Olvastam volna tovább ott, de kezdett túl erőssé válni a rohangálás, meg a pestós-kócsag nő is idegesítően kocogtatta karmaival a poharát, szóval inkább visszajöttem a szobámba, hogy a telefonon utánanézzek annak a napóleoni csatának, aminek a helyszínén ma áthaladtam. Jó nagy Napóleon szobor volt a semmi közepén.