30. nap, Furangyal és a kerítések

 Châteauvillain - Marac, 32,26km (Sum: 905,6km)

 A reggel gálánsan köszöntött, kb 50m-re a szállástól nyitva volt egy pékség. Persze sós péksütemények (pl pogácsafélék, szendvicsek, pizzás dolgok stb) nem voltak, azok errefelé sosincsenek - ezeket nem preferálják, alapértelmezetten édesszájúnak van nevelve minden francia. 

 Szóval az édes dolgok közül választottam két kevésbé cukrosnak tűnő bigyót, viszont így lett reggelim-ebédem. Micsoda luxus ez ezen a vidéken :)

 A városkából kifelé menet még elcsíptem 1-2 érdekesebb épületet. Châteauvillain a keresztes hadjáratok idején alapult, a templomosok egyik központjaként. És valóban nagyon durván középkori hangulat hatja át most is, érezhetően megőrzött a múlt nagyságából sokat a karakterében.

 Ahogy hagytam el a várost, az egyik utcasarkon odajött hozzám egy férfi, igazi jelenség volt. Kb 55 körül lehet, de elég hajlott volt a háta. Régies nadrágban volt, húzentróglival, csíkos zoknikkal, vékony csíkos, egyszerű pólóban és piros, csúcsos sapkában, aminek a csúcsa előre hajlott, az arca felé, és a végén kis arany csengőcske csilingelt. 

 

 Igazán nem akartam ítélkezni, de persze eléggé udvari bolond/bohóc atmoszférát keltett így. Nem nehéz rólam leolvasni, hogy zarándok vagyok, ezt ő is teljesen normális, tárgyilagos hangon megállapította. Abszolút segítőkészen és teljesen normális stílusban megkérdezte, hogy melyik lehetséges desztináció felé törekszem ma. 

 Miután elmondtam, hogy Maracot céloztam meg, egyből, további kérdések vagy egyeztetés nélkül elkezdett irányítani az utcákon. De nem úgy mint egy bolond, hanem csak mint egy kedves, segítőkész helybéli, aki gyakorlott a gyámoltalan zarándokok irányításában. 

 Addig nem gondoltam, hogy gyámoltalannak nézek ki - valójában eléggé határozottan haladtam, a karórámon mutatott gps-es nyomvonalnak megfelelően -, de itt most eltöprengtem, hogy ezek szerint mégiscsak mafla arccal gyalogolhattam :)

 Békés határozottsággal vezetett a furcsa ruháiban és csengős sapkájában, amúgy jobb útvonalon, mint amit este szerkesztettem magamnak a városon át. Aztán ahogy kiértünk teljesen az utolsó épületek közül (addigra már vagy 10 perce vezetett, teljes jószándékkal), elmagyarázta, hogy a városkapun kilépve elém táruló 5 út közül melyiket válasszam, még azt is elsorolta, hogy kb hány száz méter után merre forduljak, aztán az után és így tovább. 

 Bár franciául beszélt végig, de mégis érthetően, ügyesen és frappánsan adott útbaigazítást, még most is vissza tudnám mondani, amit elsorolt. Már miközben magyarázott tiszta sor volt nekem, hogy az általam kinézett útvonal teljesen (de hogy nagyon) másfelé halad.

 Amikor próbáltam ezt mondani neki, franciául bénázva, akkor kicsit közelebb hajolt, és kedvesen a szemembe nézve, meglepően nyugodt, békés, sőt jókedvűen kedves hangon, tört angolsággal annyit mondott, hogy higgyem el, ő tudja, merre kell mennem, és ez az egy út van mára számomra. Annyira furcsán fogalmazott, még meg is jegyeztem magamban, hogy úgy tűnik, Nostredamust reggelizett.

 Gyorsan végiggondoltam, amit mondott, és visszaemlékezve a térképre, amit tegnap este nézegettem, tervezve a mai útvonalat, gyorsan kiszámoltam, hogy ez kb 7-8km-el hosszabb utat jelentene, mint amit én terveztem. Viszont érdekes volt, mert éreztem, hogy hatással van rám szavainak nyugodt és derűs magabiztossága. 

 Szóval biccentettem neki, kezet fogtunk, aztán ő visszaindult a város felé, s mire felnéztem az órámból (töprengtem kicsit) ő már el is tűnt, mintha pár másodperccel korábban nem állt volna mellettem, nem tudom, hogy lehetett ennyire gyors, még körbe is forogtam, hogy hol lehet.

 Miután nem leltem nyomát, átnéztem még egyszer alaposan a térképet, végigvettem az útvonalat, amiről ő beszélt, de végül győzött bennem az elképzelésemhez ragaszkodás, logikusabb, izgalmasabb volt. Így nem a jobb szélső utat választottam, amit ő javasolt, hanem a bal szélsőt, ami a terveim szerint végig az erdők mélyén vitt volna ma. 

 Kb 10 percet haladhattam, szép erdős, ligetes úton, 

amikor beleütköztem egy lezárt kerítésbe, ami egyáltalán nem volt rajta a túratérképeken.

 Ismét valaki elzárta a túraösvényt magánterületnek. Jó magas fű volt a kerítés mellett, de még bírható, ezért a kerítés mellett haladtam vagy egy km-en át, mikorra vége lett a kerítéssel elzárt résznek, és ismét mehettem az úton. Gondoltam megoldottam. 

 Aztán ismét egy kb 10 perc múlva újra kerítés állta utam, szintén ismeretlen a túraappok számára. Ez viszont már erősen meredek, nagyon köves és nagyon dzsindzsás domboldal volt, már jóval nehezebb volt a kerítés mellett haladni, hogy eljussak ennek a lezárt résznek a végére is. 

 De kitartottam, csak küzdöttem felfelé a magas domb lejtőjén a magas aljnövényzetben. Gondoltam, csak türelem kell, és akkor egy szuper útvonalon haladhatok majd ma. 

 Vagy másfél km-t tettem így meg, amikor a kerítés, amit eddig jobbról kerültem nem csak felfelé folytatódott, hanem merőlegesen jobbra is elindult, tehát pont utamat állta. 

Nem baj, megyek akkor keresztbe az útirányommal, addig amíg kell, és megkerülöm ezt az egész hatalmas lezárt részt, aztán majd visszajutok az útra. Gondoltam én, és most már merőlegesen haladtam az elzárt rész mellett, egyre kövesebb, egyre sűrűbb és nagyobb aljnövényzet között. 

 Aztán kb 10 perc után még egyszer lett egy merőleges törés a kerítés menetében, nem volt választásom, kénytelen voltam visszafelé irányban követni, mert megszűnt minden más lehetőségem. Elkezdett hát lefelé szorítani a hegyről, abba az irányba, amelyről elindultam. Illetve bele egy patakba, ami kb combközépig érő vízzel csordogált egyre közelebb. 

 Néha már szó szerint derékig érő bokrokon kellett átgázoljak, volt hogy csak úgy söpörtem le magamról egy-egy tisztáson a kullancsok sokaságát. Még órákkal később is találtam a ruhámon belőlük. A kullancsokat azért nem szeretem. Csak ők engem.

 Végül elértem a patakhoz, odáig kényszerített a kerítés. Töprengtem, hogy vegyem le a cipőimet, és gázoljak át rajta, vagy talán találok valahol gázlót. Adtam egy esélyt neki, szerencsére a kerítés hagyott annyi helyet, hogy tudtam a patak parti nagyon sűrű növényzet, sziklák, fák között továbbhaladni. Találtam gázlót, vizes se lett a cipőm.

 Aztán a patak túlpartján végül találtam egy túraösvényt (természetesen azt, amiről reggeli meglepő segítőm másfél órával korábban beszélt), ami kivitt egy erdei útra végül. Annyi történt csak, hogy plusz 5km-t, sok küzdést és sok kullancsot hozzádobtam a mai úthoz. Fura, pillanat alatt dehoppanáló segítőm világosan megmondta: ma ez az út van számomra.

 Innentől viszont rém egyszerű utam volt, semmi bonyolult nem volt benne. Egész maradék nap erdei utakon - sajnos nem ösvényeken, ezt szomorúan figyeltem, de akármennyire néztem menet közben, nem volt más opcióm -, békés, csendes magányban tettem meg, egyszer láttam csak embert, őt is csak pár másodpercre, ahogy a dzsipjében elhajtott mellettem. Valami erdész-szerűség lehetett.

 Volt pár érdekesség, pl levedlett kígyóbőr, lovasugrató pálya, erdei pavilon a semmi közepén:

 Az egyetlen faluban, amin áthaladtam, egy kém figyelte a lépéseimet több utcán át. Mindig csak csendben utánam osont, és profi megfigyelési módszerekkel monitorozta áthaladásom:

 Volt persze pár szép virág:

 És némi eső, mielőtt Maracba érkeztem:

 Itt egy idősebb hölgynél szálltam meg, aki 15 éve fogad túrázókat, zarándokokat. Jeleztem neki, hogy vega vagyok, és egy fantasztikus, több fogásos vacsorát készített, teljesen lenyűgöző volt számomra, nem győztem hálálkodni neki. Beszélgettünk vacsora mellett és után sok mindenről, aranyos, kedves teremtés. Ott ült velünk a 35 éves súlyosan visszamaradott fia, Philippe is, ő kb 5 mp-enként fejhangon kiabál egy hangosat, de egész gyorsan megszoktam. Elisabeth azt is megengedte, hogy mossak, így most pár napra jó vagyok ruhákkal.

 Holnap sajnos főleg utak mellett fogok haladni, de ha minden jól megy, szép városokon át. Kár, hogy ma nem hallgattam a felbukkanó segítségre, nagyobb alázattal állok majd fura csengősipkás illetőkhöz ezentúl. Szeretem az ilyen nem sablonos jelenségeket, figurákat :)

 Szép éjt, békét!