37. nap, Une petite marche au paradis

Mouthier-Haute-Pierre - Pontarlier, 27,15km (Sum: 1.143km)

Ma délelőtt volt a holtpontom, nagyon erőtlen voltam, furán tompa agyilag, csak az első fél órában 3x néztem be a gps iránymutatását, többször megcsúsztam.

Kb 1 óra kínkeserves mászás, küzdés, csúszkálás és egy majdnem nagy zuhanás után leültem a sárba egy enyhébben saras kőre, és végigsoroztam magam az energetikai eszközeimmel. Nem mertem tovább menni úgy, majdnem nagy baj lett.

Így is vagy 10 perc kemény munkálkodásba és önfókuszba tellett, mire azt éreztem, hogy már nem vagyok veszélyes magamra. Kemény volt ez a mélyrepülés fizikailag, de persze ezt nem lehet elkerülni - minden nagyobb útnál akad belőle.

A kedvemmel nem volt semmi baj, az elejétől feldobott a táj nagyszerű szépsége, de komolyan kellett vegyem a testem és a koncentrációs rendszerem erős sutaságát, sajnos nem tettem meg elég hamar.

Miközben bénáztam, azért volt miben gyönyörködni így is:

A sziklafalban találtam egy törp-kaput. Gondoltam felmászok, és kimondom, hogy "mellon", hogy bejussak a törpe-tárnákba, de a nagy táska, meg az említett cudar állapotom miatt inkább elengedtem a tervet:

Még mindig kótyagosan, de végre egy nagyon szép folyóparti ösvényre kerültem. Keményen és sokat kellett mászni, de elképesztően szép volt.

És itt ennél a pontnál volt, ahol muszáj voltam rendezni a soraimat. Miután lefotóztam a tenyerembe csordogáló forrásvizet, eltettem a mobilt, és épp visszavettem mindkét kezembe a sziklafalnak támasztott túrabotokat, a bakancsom alatt egyszercsak elcsuszamlott a sáros-agyagos talaj.

Ezzel máshol nem lett volna gond, max valamerre eldőlök a nagy táskám tehetetlen súlya miatt. A gond csak ott volt, hogy egy kb. 15-17m-es szakadék feletti kiszögellésen álltam épp, alattam nem volt az addig és azután megszokott folyó melletti meredek partrész sem. Csak sziklák egészen lent.

A lábam alól meg szimplán kicsúszott a talaj, hiszen pont az a kis erecske, aminek a szépen csordogáló vizét fotóztam, kimosta ezt a felső réteget. Ha csak áthaladok ott, semmi gond nem lett volna, alapvetően még csúszósan is simán át lehet kelni keresztirányban, elég széles az a perem. De így ácsorogva ott, ezt nem bírta el az átázott, folyamatos vízátfolyásban lévő felső réteg.

Én meg a talpaim alól kicsúszó talaj miatt hátrabillentem. Nem volt mibe megkapaszkodjak, semmit nem találtak a kezeim, és a hátamon lévő táska miatt elkezdtem kidőlni a folyó sziklái felé hátra. Nos, ez durva volt.

A nap hőse a túrabotom, ahogy Zsuzsi szokta hívni, az okoska botocska :) A hátradőlés közbeni önkéntelen karokat széttáró mozdulatomra a bal kezemben lévő bot nekiütődött egy, a szakadék felé kihajló fa törzsének.

Majd ahogy dőltem hátra-kifelé-lefelé tovább, lejjebb csúszva a törzsön beékelődött annyira a fa és a tövében lévő nagyobb sziklakiszögellés közé, hogy azonnal rá tudtam terhelni, amikor megéreztem ezt.

Egyetlen esélyt nyújtó, erőteljes mozdulattal visszarántottam-húztam magam, emiatt irgalmatlanul nekiverődtem így, főleg a bal térdemmel az imént fotózott sziklafalnak, de sikerült megúsznom a hátrazuhanást.

Ott kucorodtam a jól beverődött fél térdemen, meghúzódott bal könyökhajlattal, nyomott lefelé a táskám, folyt a nyakamba a víz, a fotózott mohás peremről, én meg megkönnyebbülve röhögtem a saját überbéna helyzetemen. Érdekes látványt nyújthattam a köröttem ezerrel csivitelő madaraknak :))

Ha ott hátraesek.. nem tudom, de az biztos, hogy nagyon nem lett volna jó. Elhárult a baj, de ezt most nem magamnak köszönhetem. Úgy követeli a tisztesség, hogy kiemeljem, ezt a korábbi túrabotjaimmal nem úsztam volna meg.

Hatalmas súllyal (táskákkal együtt több mint 100kg vagyok) nehezedtem egyetlen vékony botra, oldalirányba teljes erőből ráfeszítve a beékelt végű ultrakönnyű, alumínium, üreges csőre. Amiket eddig használtam, azok vagy elhajlottak vagy eltörtek volna ettől, teljesen biztosan. Ennek meg sem kottyant, semmi baja, teljes súllyal-erővel rá tudtam terhelni.

Miután arrébb mentem a peremről, és leültem a sáros kőre összeszedni magam, hüledezve néztem a botot, nem látszik rajta semmi. Azért ezt vettem 2 éve, mert nagyon sok hegymászó és túrafórumon dícserték (amúgy a könnyű súlya mellett pont a rugalmassága és teherbírása miatt), a Mont Blanc túravezetők csapata fejlesztette ki. Eddig is jó szolgálatot tett nagyon, de most szintet lépett "a felhasználói élményem" :)

Persze egyből végigelemeztem a szitut, és nyilvánvaló volt, hogy ezt minden ízében magamnak köszönhetem. Ha tisztább a fejem, talán jobban felmértem volna a helyszínt, és nem kerülök bele ebbe a majdnem tragédiával végződő helyzetbe.

Egyáltalán nem szabadott volna egy alapvetően nehéz, csúszós, technikás terepnek nekivágnom azzal a suta állapottal, amiben voltam. Nem voltam elég alázatos, elég tudatos. Ráadásul éreztem is, már hónapokkal ezelőtt, hogy lesz valami veszélyes helyzet nekem ezen a szakaszon, szegény Zsuzsinak és pár tanítványnak is elkotyogtam. Lehettem volna figyelmesebb :(

Pont nekem áll rendelkezésemre elég sok energetikai eszköz, amikkel elég gyorsan rendbe tudom tenni magam. De én csak maflán bíztam abban, hogy majd idővel jobb lesz, kigyaloglom a bumfordi testi-tudati állapotot, és nem tettem meg, amit utána a kövön 10 perc alatt meg tudtam oldani (nyilván itt a helyzettel járó adrenalin is segített a rendszer ébresztésében).

A bal térdem zúzódása jó lesz pár napra emlékeztetőnek. Ott helyben kezeltem egy ideig, eléggé fájt, de aztán leálltam, direkt meghagytam, hadd legyen ott ébresztőnek.

Amikor végre rendeztem a soraimat, hálát mondtam a botomnak, és bevallom könnybe is lábadt a szemem a hálás gondolatra, hogy ugyanilyen botokat vettem Zsuzsinak is, és rá is így fognak tudni vigyázni.

Az biztos, hogy majd amikor ezek a botok elfáradnak, nem kell körbenéznem a piacon, ez a márka: Fizan, nyert magának egy márkahű vásárlót. Magamnak hálás vagyok, hogy sosem spórolok fontos dolgoknál a minőségen, igyekszem mindig a legjobbat megtalálni, így leltem rá ezekre is. Bevált, hú basszus, nagyon.

No ennyit a marketingről, de ez így korrekt, legalább ebben a kis körben tartoztam ezzel.

Szeretném egyúttal megköszönni a rám gondolásokat ma, tudom, hogy ezek is benne vannak a szerencsés kimenetelben. Szívből ölellek titeket, köszönöm!

Szép allegória volt ezután egy valóban paradicsomi környezetben folytatni az utat. Elképesztő csoda az, ami ott van, a Loue-folyó völgyében. Hihetetlenül zöld, párás, őserdei az egész, Gaia méhének energiájával. Az élet bőségének áradása, lenyűgöző, teljes valójában.

Az egyik legszebb hely, ahol valaha jártam. Leesett állal (persze most már tiszta, éber tudattal, odafigyelve) haladtam át rajta. Szerencsére több órányi mártózás volt ez ebben a kivételes szépségű hegyi hasadékban. Esély nincs rá, hogy visszaadják a képek az ottani élményt, de párat persze beteszek ide:

Megannyi kis ér és patak táplálja a Loue zabolátlan folyóját:

A Le Grand Saut (A nagy ugrás) vízesés - tényleg jó nagy, csak relatíve magasabb szögből fotóztam:

Itt ered a Loue, itt tör fel hatalmas erővel a hegy gyomrából, nem semmi látvány volt:

Amikor felértem az efeletti szikla tetejére, már alpesi hangulat fogadott:

Itt már olyan magasan van a táj, hogy nov. 30. és április 30. között le is vannak zárva ezek az utak. Így, tavasz végén nem is gondolná az ember. Egy hónapja nyílt csak meg ez is: