47. nap, Au revoir, chère Suisse!

 Bourg-Saint-Pierre - Grand-Saint-Bernard, 12km (Sum: 1.404,1km)

 Az utolsó napom Svájcban szokásosan bájosan indult, robajló vízesés, csodaszép, festői útvonal, gyönyörű, békés, vadregényes erdők. Csak hogy nehogy gyorsan elfelejtsem, mennyire jó itt. Aztán persze még jobban rálicitált :)

 Ez egy régi határépület. Ma már nincs határ persze itt sem. 

 Majdnem végig ilyen táblák álltak az útvonal mellett, kb 15 méterenként. Jó magasak - hogy kilátszódjanak a magas hóból is, telefonszámot mutatnak, hogy ha bajba kerültél, tudj azonnal segítséget kérni. Ügyesen, profin kialakított megoldás, szükség is van rá errefelé.

 Hatalmas gát, vigyázva a lenti völgyekre.

 A gát túloldala, szép kis tó alakult ki így.

 Döbbenetesen szép ez a vidék.

 Napelempark a tó mellett.

 Elég vadregényesbe váltott az út, ahogy az erdők elmaradtak a magasság emelkedésével.

 Az első havas szakasz az úton.

 Olvadó gleccserpatakok végtelen sokasága keresztezte az utat

 Hihetetlenül ragyogott a havas hegyvidék, majd kiégett a szemem, napszemüvegben kellett haladnom (és még úgy is vakító volt). Viszont nagyon élveztem. Egyáltalán nem volt egyszerű, sokszor keményen kellett küzdenem, nem is volt veszélytelen sokszor. 

 De imádtam. Annyira élek itt. Kaland minden méter, minden nehézségével együtt. Nincs semmi könnyítés, kényelem, lehetőség lazítani. De még ha fáj is épp, annyira megéri. Élek, igazán.

 Igyekeztem úgy haladni a meredek, csúszós havas útvonalon, hogy készítsek stabil, megbízható lépéseket a hóban a többi zarádnoknak/túrázónak. 

 Nekem még veszélyes volt sokszor, így nekik ezt igyekeztem megspórolni. Ettől még bőven megvolt nekik is a saját kihívásuk, de legalább nem kellett tartani a sérülésektől, az egy ilyen terepen nem mindegy. 

Az alaposan kitaposott lépéseim a hóban.

 Annyira gyönyörű volt.

 Ez volt a meredek csúszósság mellett a másik jellemző veszélyfaktor: számtalan vízfolyás haladt a hó alatt, bármikor be tudott szakadni az ember alatt. Ha túl erős a beszakadás mértéke, a hó alatt haladó nagyon erős sodrású patakba eshetsz, tényleg nagyon könnyen. 

 Nincs kapaszkodó, minden csúszós ezerrel, a hó alsó rétege fagyott, nemigen tudod átütni a sodródás közben, szóval kockázatos volt. Csomószor tűntek el a botjaim, amikkel előcsekkoltam a következő lépésnyi helyet. Sok időmbe telt feltérképezni a megfelelő útvonalat.

 Egyszer így is kb térdig beszakadtam, de ezzel nem volt gond, jót mosolyogta rajta. Viszont minden helyen, ahol mélyebben bemerültem, vagy jelezték a botjaim, hogy nincs alja a hónak, utána pár percet arra fordítottam, hogy addig üssem a havat, amíg eléggé be nem szakadt, hogy mindenki láthassa, hogy arra nem szabad menni. 

 Kaptam is este 2 sört más zarándokoktól, akik a távolból látták, hogy mit csináltam, és már később érkezők is akképp emlegették a havas útvonalat, hogy "Greg's steps way" - emberek pihenők során beszélgetnek egymással. 

 Szóval ma én csináltam az útvonalat, pár nap múlva majd másnak kell. Jó élmény volt, öröm volt bennem, hogy ezt megtehetem a társaimért a hegyen.

 Lenyűgöző világa volt ennek a tájnak is. Álmélkodtam sokat, olyan voltam ma, mint egy lelkendező kisgyermek. Ártatlanságot, játékot, kalandot, örvendezést, csodálatot hozott, és mélységes alázatot a hatalmas természet felé. 

 Békét a saját törpeségem, szinte jelentéktelenségem irányában is. Ez sokat segített az amúgy a lelkemet nyomó társadalmi kérdésekben is. Szép porszemek lehetünk, de nem maga a homokvihar, mi átformálja a világot. 

 Ha a világ megérett rá, akkor lehet, hogy pont a mi szemcsénk lendít be folyamatokat. De nem azért mert erőlködünk, hanem mert már ott van hozzá a szél.

 Órák kemény havas haladása után igazán felemelő volt meglátni a Hospice épületét fent a gerincen. 

 A Nagy Szent Bernát-hágó legendás és történelmileg fontos alpesi átkelőhely Svájc és Olaszország között, 2.469m magasan. Már a kelták és rómaiak is használták ezt a hágót. A rómaiak Mons Jovis-nak (Jupiter hegye) nevezték, a csúcson templom is állt Jupiter tiszteletére.

 Aztán a középkorban Szent Bernát 1049 körül megalapította itt a hóviharokkal, lavinákkal terhes alpesi hágónál a gyorsan híressé váló augusztinus Hospice-t, vagyis menedéket zarándokok, vándorok, kereskedők, katonák számára. 

 Azon túl, hogy az augusztinus kanonokok biztonságos szállást és ételt biztosítottak az erre járóknak, immárom több mint 970 éve foglalkoznak mentőszolgálattal, viharba került, lavina vagy gleccserek alá szorult utazók mentésével. 

 Több évszázadon át az itt, kifejezetten ehhez a mentőtevékenységhez kitenyésztett hatalmas testű, lavina rétegei alól is az embert kiszagoló, hideget jól toleráló kutyákkal végezték a mentéseket. Ezek a Bernáthegyi kutyák. Akiket a Tom&Jerry rajzfilmekben is láthattunk, hordóval a nyakukban.

 A hordó csak mítosz, ilyen sosem volt, ahogy butaság is lett volna szétfagyott embernek alkoholt adni (trombózist okoz). De a keresést évszázadokon át velük oldották meg. Ma már nem, de nyaranta felköltöztetnek ide még mindig egy kennelt, és lehet velük túrázni: garantáltan hazahozzák az embert. 

 Van itt egy múzeum is a Hospice történetéről, s benne a kutyákról is, volt olyan közöttük, aki több mint 40 embert mentett meg.

 Úgy választottam útvonalat, hogy egy métert se kelljen megtennem az autóúton, hanem végig a természet lehetőségein belül haladhassak.

 Szóval végül felülről érkeztem meg (így sokan mások is, akik utánam jöttek, és a lábnyomaimba lépve haladtak :)). Viszont így a menedék feletti csúcskereszthez is fel tudtam mászni.

 Ez viszont szó szerint falmászás volt az utolsó kb 20 méteren. Hátamon a heavybaggel, csúszó bakancsokkal a sziklafalon. Huh, hát tapadtam a sziklára rendesen, hogy ne rántson le az erős szél. Felszabadító volt minden értelemben felérni. Aztán még felszabadítóbb megoldani a lejutást :D

 Ez már a jutalom ebédem (és reggelim, mivel nem tudtam megoldani, úgyhogy jellemző módon éhgyomorra másztam fel a hágóra ma) helyszíne. Megizzadva, fáradtan, kiégett szemekkel, átázott bakancsokkal, több, mint 1.100m-es szintemelkedést legyűrve, itt még éhgyomorral. De boldogan. Nagyon.

 Tőlük kaptam az első meglepetés-sört, a kedves ausztrál pár, akikkel már Besançonban is együtt vacsoráztunk. Végig a "Greg's steps útvonalon" jöttek, ők mondták el mindenkinek, hogy láttak maguk előtt utat készíteni, szóval miattam tudtak végigjönni a nagyon csúszós és meredek részeken. Olyan jól esett a kedvességük. Nagyon szeretnivaló emberek.

 Napóleon egyik tábornokának emlékszobra itt fent, erős története van, hogy mennyi pénzbe és vesződségbe került felhozni ide Párizsból.. Merthogy Napóleon is ezen a hágón át indult itáliai hódító hadjáratára.

 Van itt egy kis kabin, ahonnan lehet úgy telefonálni, hogy közben meglegyen a magánszféránk, és ne zavarjunk másokat.

 És van benne egy nagyon retro telefon is, amit lehet használni, irtó helyes :)

 Közvetlenül szemben ezzel a régiséggel egy nagyon modern státuszkijelző áll, ami mutatja  a hágó állapotát minden szempontból. Van hogy napokra, akár hetekre beszorulnak ide emberek, hóviharok miatt. Ezen keresztül jól tudják elemezni a lehetőségeiket a biztonságos továbbhaladásra.

 Itt vagyok most: a Mont Blanc és a Matterhorn között.

 És a zarándoklatom útvonala szempontjából pedig itt: túl a felén (kb. Lausanne magasságánál érhettem el), s már csak Olaszország áll előttem. Persze az még jó hosszan.

 Kicsit kisétáltam a továbbvezető út felé, meglestem a holnapi útvonal kezdetét. Azt hiszem, szeretni fogom :)) Ez itt középen a kékes foltokkal egy befagyott tó. Nagyon szép így.

 Aztán papucsban (a cipőimet muszáj volt szárítani) kiosontam egy gerilla műveletre. Ezen a hágón sehol nem láttam azt, amit 

általában a magas csúcsokon mindenhol, szóval megoldottam, fájóan hiányzott innen.

 Felmásztam a legmagasabb pontra az augusztinus menedék felett (na ez még szép volt :D. Szerintem ekkora vigyorral még senki nem küzdött itt papucsban a Hospice feletti hóban. Muszáj volt a papucs, a hó itt erősen kemény, jeges-csipkés, így is felsértette a lábamat több helyen)..

 .. és most már ilyen is van itt. Jó érzés volt, helye van itt. Egy egyszerű kis tibeti imazászló. Amúgy is az utam legmagasabb pontjára akartam kitenni, azért hoztam magammal, de ráadásul tényleg helye is van itt. 

 Mire való ez? A tibetiek megélésében áldást hoz minden érző lényre, amikor a szél meglebegteti. Én csak annyit szeretnék, hogy vigyen minden lénynek abból a bologságból, amit én megéltem itt. Csökkentse a szenvedést, és hozzon könnyülést, eszmélést: az élet szép.

 Amikor lejutottam a papucsommal (kész kabaré volt, nagyokat nevettem a saját bénázásomon, össze-vissza esésemen) a hegyoldalról, és kiálltam kicsit a napra, megszárítani a lábaimat, egyszercsak az útról, jóval mindenki után megérkezett Augustine. Nem láttam Franciaország óta, pár nappal lehagytam. Az elmúlt napokban behozta, sokat mászott.

Vacsora után beültünk a rendház társalgójába, és éjjel egyig beszélgettünk, épp az imént ment el. Helye volt ismét a találkozásunknak. Az Augustine-rend menedékében, miután az Augustine kápolnában kaptam az útiáldást még az út elején, St-Augustine zarándokútjához. Szép csomag, nehezen félreérthető :)

 Nagyon szeretem ennek a srácnak a ragyogását, lelki szépségét, ártatlanságát, hitben ragyogását. Csak beültem a fényébe, és hagytam, hadd beszéljen. Sokat kérdeztem sok mindenről, s én csak megnyitottam magam. 

 És most megyek aludni. Nagyon sokat fogok menni holnap, dupla táv mellett döntöttem, így viszont kb. 2ezer métert fogok lefelé megtenni, nagyjából 33 km-en, kb 5 óra alvás után. Ha van valami, ami megöli a térdeket, akkor ez az. Ügyesnek, óvatosnak kell lennem holnap. Aki tud, gondoljon rám ;)

 Holnap kb 300m után át is lépem az olasz határt.

Viszlát kedves Svájc, köszönöm, hogy voltál most nekem, igazán sokat kaptam!