57. nap, Vánszorgás

 Belgioioso - Orio Litta, 28,05km (Sum: 1.727,7km)

 Muszáj voltam kb 7-ig aludni, nagyon kemény volt a tegnap. Egész gyorsan elkészültem, de aztán szembesültem vele, hogy a paviai tömegközlekedés az nagyon nem Bp-színvonal, szóval 40percet kellett várnom. 

 Gondoltam inkább a hostel klimatizált terében ücsörgök, minthogy az utcán álljak a már kora reggeltől égető itáliai Nap alatt (Paviaban egyáltalán nincsenek szó szerinti buszmegállók, csak felfestések, hogy kb hol áll meg a busz).

 Kimentem 2 perccel korábban a biztonság kedvéért a megállóhoz, de sajnos már csak arra a látványra, hogy a buszom még látszik, de biza 1-2 perccel lemaradtam róla. Általában késnek a járatok (eddig mindegyik késett itt). Ez most hamari volt. 

 Lehettem volna okosabb, volt már hasonló tapasztalásom Olaszországban és a spanyoloknál, de még Magyarországon is. Szóval igazából ezt elszúrtam, fáradt, elnyűtt reggeli kómásságomban nem voltam épp a legokosabb állapotomban. 

 Viszont azzal, hogy lekéstem a buszt, a vonatot is sajnos, ami relatíve még értelmes időben elvitt volna Belgioiosoba, hogy folytathassam az utam onnan, ahol abbahagytam tegnap. Ezzel együtt elvesztettem a lehetőségét, hogy úgy érjek majd be településre, hogy ott tudjak ebédelni (szieszta..).

 A következő vonat csak 2 órával később indult, szóval az nem volt opció. Végül 2 busztársasággal és némi rögtönzéssel csak 1 órás lett a csúszás. Azzal, hogy kiesett az ebéd lehetősége, így muszáj voltam reggelit keríteni Belgioioso-ban, ahol viszont csak 11:30-tól nyitottak a kajáldák. 

 Pékség volt, de 2 hónap után már egyenesen irtózom ezektől a gejl, cukros-édes, májhalasztó borzalmaktól. Öngyilkos koncepció ez, nem is értem. 

 Modern, nyugati társadalmak még mindig nem eszmélnek, hogy ez kegyetlenül hülye ötlet: kora reggel ezeket a vackokat zabálni, amik csak nagyon rossz minőségű, hiperfeldolgozott szénhidrátokból, iszonyú sok cukorból és vajból, meg nem túl természetes krémekből állnak. Erre ráönteni sok és meglehetősen tömény kávét. Huhh, hát csak pislogok..

 A májat kicsinálja nem kicsit ez. A hasnyálmirigyet is. Extra toxikus a bélflórának, híznak az emberek tőle, az ereket is rombolja, hormonálisan felborít stb. Meg azért ez így nem is étel, nincs benne hasznos tápanyag, csak ártalmas izé..

 És látom a sok túristát is, akik vigyorogva örvendenek, hogy hú de buli ez a francia/olasz reggeli ezzel a sok édes, finomsággal. És persze értem, hogy az emberek zöme édesszájú, és amikor csak teheti, fel is menti magát, mint egy óvodás: "de hát itt ez a szokás, ez a mediterrán lifestyle".. 

 Nem bunkó akarok lenni, de wtf tényleg ez a hülyeség a 21. században még mindig? No meg tudom, hogy már nem először morgolódok ezen, de az út során azért eléggé hervasztóan rossz az átlagom a rendes táplálékokból. 

 Nyilván Olaszország már egyfajta kánaán lenne. De egyrészt itt a számomra élvezhetetlen suicide-breakfastjük, másrészt azért eléggé limtiált, hogy miket szoktam kapni vega kajaként (persze az tény, hogy itt legalább van, nem úgy, mint a franc vidéken).

 Belgioioso főterén egy még ki sem nyitott kínai büfés aranyos hölgyet meggyőztem, hogy ugyan dobjon már össze nekem valami zöldséges szendvicset, normál kenyérből. Aranyos volt, nem volt túl bonyolult, amit kaptam, de volt, és nagyon hálás voltam, hogy ilyen segítőkészen állt hozzám.

 Mire végeztem a reggelivel, így is elmúlt 11 óra, és így vágtam bele a mai majdnem 30km-be, a legrekkenőbb órákban, alapvetően már leharcolt állapotban. Nyilván ezt nem nevezném be a legzseniálisabb ötletek versenyébe...

 Ez egy nemtommi épület, nem volt kiírva semmi rá. Kis sehol-falu szélén.

 Már dombság felbukkant ma körbe - lassan, de biztosan közelednek a Pó-síkság halálfészke utáni vidékek..

 Ezeken túl nem volt mit fotózzak ma, poros utak, szúrós bozót, rizs- és kukorica földek.

Nehéz nap volt, igazából nagyon. Már amikor Zsuzsival Torinóban voltunk, nagyon fájt a bal sarkamnál egy sérülés, ez azóta sokszorosává erősödött. Teljesen szétnyílt a sarkam felett a bőr, nagyon mély a seb, és a mélyén van valami, szerintem vérhólyag lesz. Holnap reggel belevágok a bicskámmal, muszáj, így nem tudok lépni már.

 A talppárnáim alatt is szétnyílt a bőr, egyelőre azért kevésbé, mint a sarkamnál. Szóval minden lépésnél erős a fájdalom. 

 Emellett maguk a talpaim is nagyon fájnak még mindig, és a 4. és a kislábujjaim körmei kezdik feladni a szolgálatot. A nagy forróságban megduzzadnak a lábaim, és nem marad elég hely a lábujjaimnak a cipőben. 

 Keményen zúzza mindkét oldalon, főleg ezek az ujjakat. A bal oldalon elkezdtek leválni a körmeim, nyilván ez meglehetősen fájdalmas. Minden lépéssel. Holnap újra betekerem őket laukoplasttal, csak attól meg aztán minden ragad, kicsinálja a zoknikat is. De muszáj leszek, mert különben leszakadnak a körmeim, már nem kell sok hozzá.

 Szóval van most küzdelem, minden lépéssel, így csak végigvánszorogtam a napot, 20:30-ra értem a nap végére. Rég küzdöttem ekkorákat. Persze ez az én döntéseim következménye, igyekszem alázattal viselni. Ismerem ezt a szétesett fizikai állapotot a régi Caminokról, reméltem, hogy most megúszom, de hát nem. 

 A szállásomra érve rendesen meglepődtem, hogy milyen jó színvonalú hely is van, pedig ez is egy kolostorhoz tartozik..

 És semmi egyéb nem történt velem ma, csak az önfegyelmem és tűrőképességem csúcsrajáratva egy elképzelésért. Még nem tudom, hogy mennyire oké ez most. De majd beérik ez is.

 Addig gyaloglok. Lassú léptekkel épp, de minden lépéssel azért így is közelebb Rómához.