San Quirico d'Orcia - Radicofani, 33,74km (Sum: 2.294,2km)
Tegnap valóban varázslatos volt a reggelemet misztikus hangulatba vonó köd, majd a karakteres felhők jelenléte. Éjjel végül hatalmas viharban adta ki magából felgyűlt mondanivalóját a vidék.
Ekképp mára a varázsló eltörte pálcáját, mint a nemessé önérlelt Prospero, még csak felhők sem díszítették az azúr égboltot.
Olyan volt, mint Kipling, Szerb vagy pl. Fleming femme fataléja: tiszta, hibátlan szépségű és kegyetlen: már hajnal 6:30-kor napszemüveget és sapkát kellett feltegyek ragyogása elől - a Nap ma ismét grillezőset játszott velem, nem kicsit. Inkább brutálisan.
A több mint 30km-en keresztül javarészt emelkedő, kopár kemence-vidékkel együtt ez a mai az egyik legkihívásosabb nap volt, igazi próbatétel. Nem számítottam már ilyenre, itt a finishben, jól jött, hogy megmaradjak az alázatban.
Az élet kihívásait valójában tiszteletnek és belénk (magunkba) vetett hitnek látom. Az a megélésem, hogy mindenki akkora feladatot kap, melyet - önmagát átalakítva a kihívás nehézségeinek kovácstűzhelyében -, végül meg tudunk oldani.
Az élet nem félt. Hanem hisz bennünk. Hogy meg fogjuk tudni oldani. Ha nem most, akkor majd next time, de oda fogunk érni, hogy végül meglépjük, amit meg kell. Leginkább önmagunkban.
A féltés nélküli szeretet tengelye a hit, a bizalom, az igazi tisztelet: a tiszta lényünk pontosan érti, hogy mire van szükségünk - legyen az whitmani katarzis vagy frankli szenvedés -, és a mindenség széles köpenyébe öltözve már be is vezeti az utunkra azt. És blazírt Jeevesként annyit mond: Let's dance, Sir ;)
Azt hiszem ma különösen hitt bennem szebb valóm 🙃😅. Már a tizedik km-nél gyanús volt, hogy a platóni síkról ma különös figyelmet kapok :)) Ahogy kifulladva egy erős kapaszkodó után ültem a porban, fájó-erőltetett lábakkal, szétforrva a sejtjeim mélyéig, szememből törölve az ömlő izzadtságot, nevettem, bevallom hangosan.
Mert nem volt kérdés, hogy ez most jó vagy rossz. Mert nincs is ilyen. Csak béke volt, hogy most ez van. Marcus Aurelius azt hiszem, koccintott volna velem. Hú, hogy én mennyire koccintanék vele...
A mai tipikus: amikor meglátod, hogy a következő órák során hová kell felmásznod, miközben 35 fok van..
Az albioni tükröződés óta sok minden változott. Leginkább én.
Igen, oda is fel :))
És íme a táj errefelé. Pár óra után úgy éreztem magam, mint Bellow Hendersonja a végtelen afrikai bolyongásában. Csak kíváncsi voltam, hogy vajon én esőkirállyá válok-e a végén. De a porban ücsörgős nevetéskor már nem volt kérdés :)
Egy ritka árnyékban megpihenve barátot hozott a szél.
És végül lettek felhők is, meg sok óra erőltetett menet után egyszercsak a semmi közepén egy oázis bukkant fel.
Troppeauer Hümér lettem volna, ha nem megyek be - bár végül nem faragtam verset az élményből, ennyire nem voltam felforrva.
Viszont salátával ünnepeltem a forróságtól nem létező étvágyamat. De ettem, mert a kis feleségem örül majd neki, hogy felelősen adtam a testemnek üzemanyagot. Ugye Kicsim? (Ezért legalább 2 csókot be fogok vasalni 😉😎)
Balázs barátom jutott eszembe, szinte láttam, hogy kiszáll a Defenderből, és átnyújt egy jéghideg IPA-t :) Amúgy Balázs, legközelebb összehozhatnánk egy ilyet, felettébb jól jött volna az a hideg sör :)
S végül megpillantottam a mai végcélomat is, igen, ott hátul-fent 😉😅. Már csak az előtte lévő szakadékba eső, majd erősen hullámzó tájon kellett átkelni. 25km-el a leszakadó hátam mögött ez kissé riasztóan hatott ott.
De lelkesített, hogy.. öö, hát.., nem volt semmi konkrét ott. Viszont pusztán az, hogy ez most az életem, gyorsan megjelent bennem. Hogy ilyen lehet. Szárnyakat ad a felismerés, hogy milyen végtelenül jó életem van, hogy itt lehetek, és erről szólhatok. Simplicitas delectat.
Szóval ideértem, tikkadtan, fáradtan, de hálásan és feldobva, hogy milyen gyönyörű helyre értem.
Radicofani - vésd jól kebeledbe, aztán hozd el ide, akit szeretsz, legyetek itt kettesben - és a fotókat hagyd örökül otthon hagyott fiadnak, ha kihúnysz.
De ide kettesben gyertek, a szerelmet ünnepelni. Remek hely hozzá. Páfosz szent ligetéből azt hiszem, ide jöttek borozni a szerelmesek. Vagy előtte, kinek mi a stílusa :)
A mai blogbejegyzés helyszíne. Tele volt este még a kis tér jókedű vacsorázókkal, csak én tovább maradtam, el akartam csendben búcsúzni a régiótól ezen a déloszi szépségű helyen.
Igen, az élet nagyon szép. Nappal férfias hitadással-tisztelettel adott kemény kihívással, s mire estellett, lehengerlő szépséggel búcsúzott a nemes Toscana. Köszönöm, igazán!
Alaposan átsütött ma a nap, és erős bort emeltem a búcsúzó etruszk vidék tiszteletére, ekképp azt hiszem túl sok az elszállt hivatkozás ma. De ma ez/így jött. És amúgy is, Voltaire szavai jutnak eszembe: "Dieu me pardonerra, c'est son métier." Isten majd megbocsát - ez az ő dolga ;)
Comments
Post a Comment