Viterbo - Ronciglione, 21,53km (Sum: 2.407,4km)
Ráérős indulás után Viterbo hegyi oldala felé vettem az irányt. Valahogy mindenhol ugyanaz a séma: a lapos (pesti) rész az általános lakosság élettere, a fő buli hely, a mindennapi pörgés helyszíne. A hegyoldali (budai) rész meg a tehetősebbek elegánsabb, békésebb, elszeparáltabb világa.
Ez egy rém csúnya középkori toronykapu-szerűség, a gazdag részt elválasztva. Mögötte még a szokásos prolibb világ, míg a képet készítve, magam mögött meg már egyre inkább villák sorakoztak.
A londoni indulásom órájában elhunyt Ferenc pápa emlékezetes mondata, egy Via Francigena zarándoklatot népszerűsítő plakáton: "Mindannyiunk lelke valójában migráns ezen a földön, s az életünk egy zarándoklat."
Szerettem, hogy ki tudott állni a menekülő, szükséget szenvedő, sors-sújtotta tömegekért, az emberséget képviselte egy embertelen politikai környezetben, ahol a saját papjai is leköpték Jézus tanításait.
Thing jött szembe az úton :) (Adams family, a kéz szolga)
És hamarosan be is értem az erdőbe, és az utolsó pár km-t kivéve végig abban haladtam. Volt, hogy ruhaszaggató tüskés bozótokon átverekedve magam, hosszú és fájdalmas szakaszokon.
Volt, hogy hatalmas földrepedésekben imbolyogva, de általában nagyon szép környezetben. Ilyenkor meg sem kottyan a hegymenet.
Ezen a részen, kicsit arrébb, jó nagy sár volt, meg is leptem az ott fürdőző szép nagy vaddisznót. Amikor észrevettem, megpróbáltam lefotózni, de kiszúrt, így nem volt időm rá.
Úgyhogy elkezdtem csattogni jó hangosan a botjaimmal, meg kiabálni, hogy az elszelelés mellett döntsön. Naagy röfögések-hörgések között iparkodott el a bozótba :))
A Cimini-hegyek tetejére érve egy hatalmas szelídgesztenye ligetbe értem, csodaszép volt.
Utána meg egy igen dús, kicsit dzsungelesebb erdőszakasz következett, már lefelé, ezt imádom. Szeretem, amikor lubickol az életben a táj.
És mivel egy vulkáni kürtőben lévő tónak a peremhegyének belső lejtőiről van szó épp, nagyon sokszor egészen elképesztő visszahangokat lehet itt tapasztalni, nagyon izgalmas.
A Vico-tó partján egy villa kerítésének oszlopain oroszlánkutyák voltak, érdekes látvány volt.
Ebédem helyszíne, nagyon hangulatos volt. És persze jól főznek, Olaszországban vagyok :)
A fasor közti út legvégén tóparti ház - ma esti szállásom. Majd reggel készítek közelebbről is képet, csak most inkább felhúzódtam a szobámba, az emeletre. Az alsó szinten a tulajék laknak, akinek az anyukája is itt van.
Kedves és aranyos olasz mamma, csak annyira végtelenül hangosan - és irritálóan magas hangon - kiabál állandóan mindenfélét a fiának, meg bárkinek (semmi veszekedés, csak ők így kommunikálnak), hogy zúgott a fejem tőle.
Sajnos ez nekem nem tolerálható, ha ott maradtam volna, rászóltam volna, hogy kushadjon már - az meg kulturális abuzus lett volna, inkább arrébb jöttem.
Végül nem fürödtem, nem tudom, nem éreztem kedvet hozzá, hogy még caplassak a szállásról sokat, hogy csobbanjak a tóban (sajnos csak kevés helyen lehet, általában el van zárva magántelkekkel, Balaton-effekt).
Fáradt vagyok, keveset aludtam az elmúlt napokban, jobban esett itt ejtőzni, füldugóval a kis szobában.
Az erdős hegyvidék elég ajándék volt, feltöltötte a szépség-igényemet így is. Meg bújkál bennem valami, talán az, amitől Lili volt beteg, amikor itt volt meglátogatni, igyekszem inkább pihenni, kezelni magam.
Húú, ez a néni nagyon hangos, őrület. Most is mondja a magáét a szomszédnak, végtelen mondatokban. Kényszeresen beszél (és amennyire ki tudtam venni, ebből irtó sok a panaszkodás) -, csak az nála hangos rikácsolás. Egyszerűen nem tud csendben maradni, az egész ház és környék zeng tőle, iszonyú kényszeres.
Annyi nőnél van ez (és persze, van pár ffi is így), rémesen idegesítő. A férje minden bizonnyal éjjel-nappal dolgozik, és kocsmázik a mai napig, csak ne kelljen hallgassa, és hót biztos, hogy süket a bal fülére, épp ésszel nem lehet ezt máshogy.
Nos, azt hiszem most hallgatok valamit, jobb a béke :)
Comments
Post a Comment