84. nap, Az élet humora

 Monterosi - Campagnano di Roma, 18,7km (Sum: 2.448,1km)

 Nehezen keltem fel, gyengén, némi hányingerrel és fejfájással. Éjjel elég kemény lázam volt, ki is csapta a szám. Reggelre viszont hőemelkedéssé szelídült.

 Lassan, komótosan, többször megpihenve készültem el, aztán belevágtam a mába. Hullámzó volt. Volt hogy jobban felment a hőmérsékletem, és nagyon elgyengültem, volt hogy egész jól voltam. 

 Sokat dolgoztam magamon az energetikai eszközeimmel, eszméletlenül imádom, hogy van lehetőségem erre. Nagyon sokszor rántottam ki magam velük a nehezekből most is.

 Monterosi, bár neve szerint Rózsadomb, eléggé csoffadtka. Ennél több fotó nem is kell róla.

 Ismét zömében Ferrero-mogyoró ültetvények mellett vitt el az utam. Egy traktorral arra zötyögő helyi szomorúan el is mondta, hogy ő kukoricát termel, de egyre nehezebb, és szinte mindenki áttért az utóbbi évtizedekben a mogyoróra, olyan nagy a Ferrero igénye.

 Viszont ez a monogazdaság tönkreteszi az ökoszisztémát, nagyon kitetté teszi a térséget - hiszen ha a Ferrero változtat valamit a beszerzési politikáján, vagy talál olcsóbb, megfelelő minőségű mogyorót, bárhol máshol (erre azért van esély), akkor ez a térség teljesen tönkremegy.

 A mogyoró bokrok-fák között fácánok szaladgáltak, el sem tudtak bújni az aljnövényzet hiányában.

 Eredetileg 13-14km-t mentem volna csak, ami tekintettel az állapotomra nagyon jól jött volna. Hát hozzácsaptam pár km-t, kénytelen voltam.

 Alul, a bejegyzés végén ott lesz a megtett út térképe, és azon látszódni fog, hogy tetemes szakaszon vissza kellett fordulnom, ill. keveregtem erre-arra.

 A gps-embe betápláltam a Via Francigena útvonalát, de mint menet közben kiderült, nem a legfrissebb változatát. Amerre így vitt, az a nyomvonal egyszercsak falba ütközött. Pontosabban kerítésbe. 

 Valaki kisajátította és ráépített egy hatalmas villát (keretes szerkezet, az angliai első napokban is pont így jártam), naagy telekkel, a sok száz éves zarándokútra. És nem volt lehetőségem kikerülni, végtelenül sűrű, lángszóró hiányában áthatolhatatlan, tüskés bokrok zárták el az átkelés lehetőségét a telek kerítése mellett. Muszáj voltam tekeregni.

 Igyekeztem megoldást találni, hogy ne kelljen hosszú kilométereket visszamennem, így bevállaltam az apró oldalirányú opciókat. Ebből az lett, hogy a semmi közepén tekeregtem, arra építve, hogy a puszta füvén halvány autónyomok húzódtak. 

 Semelyik térkép- / túraalkalmazásban nem volt jelezve út, csak remélhettem, hogy nem kell majd végül, sok tekergés után visszafordulnom teljesen mégis. De belevágtam, mert bár nem voltam túl jól, de nagyon szeretem ezt az "elveszést", ez nagyon élet, nagyon jelen, magával ragad mindig a kalandja.

 Végül a tágas mezőkön keresztül eljutottam egy kis település szélére. Egy probléma volt: nem volt átvezető nyílás, út, semmi - csak a zárt kerítések fala, mellettük ismét áthatolhatatlan dzsumbuj.

 Az egyik háznál láttam, hogy van hátsó ajtó, és azon keresztül át is tudnának engedni az autóútra elől. Ült is ott egy idősebb férfi a kertben, olvasgatott. 

 Párszor kiáltottam neki jókedvűen a kerítés túloldaláról - egyértelműen hallhatóan, pedig nincs sok hangom most. Végre reagált rá, felnézett rám egy pillanatra, majd újra le az ölében tartott könyvre. Nagyon kifejezően nem akart tudomást venni rólam. 

 Pedig szerintem kedves, jóravaló zarándoknak nézek ki (eddig legalábbis ilyen reakciókat kaptam), és ez a környék évszázadok óta tiszteli, és segíti elvileg a zarándokokat. Ő látványosan nem. 

 És hát lehetett volna az is, hogy elfogyott a vizem, ebben a hőségben, vagy valami egyéb problémám van - szóval lehetett volna valójában nyomósabb okom is a segítségkérésre.

 Párszor még kiáltottam neki udvariasan, majd amikor láttam a makacs elzárkózását, elnevettem magam a megátalkodottságán - no erre felnézett, haragos szemmel. Otthagytam seggfej bácsit, jobb életet kívántam neki, gyógyulást a nyomorodott lelkének. Nem lehet jó neki, ilyen érzelmi világgal.

 Aztán a kerítések mellett végül találtam egy elhagyatott, de körbekerített, üres telket. Alaposan körbenéztem, és mivel azt láttam, hogy elvileg nem lát se ember, se biztonsági rendszer, és nem fogok kárt okozni a súlyommal, átdobtam a táskámat, botjaimat, és átmásztam a kerítésen, majd az út felőli oldalon is.

 Ez így jól hangzik (legalábbis nekem :)), de a valóság az volt, hogy épp magasabban volt a lázam, nagyon gyenge voltam, szédültem is kicsit. Így olyan szánalmas volt ez a két átmászás, hogy örülök, hogy elvileg nem készült róla felvétel 😅

 A második kerítés után leültem kicsit, hogy visszarendezzem magam, de közben gurultam a nevetéstől, hogy hogy lehet ennyire vacak állapotban kerítésmászásba keveredni. Imádom az életemet, csoda, ahogy van :)))

 Ez meg egy hangulatos kis pihenőm helyszíne. Többször meg kellett állnom ma, és általában lélektelen, semmilyen környezetben. Ez viszont szép volt, hálát adtam magamban érte.

 A bozótos semmi közepén egy nagyon fancy üdülő resort. Álltam előtte, porosan, izzadtan, mostanra már eléggé lerongyolódva, inogva a gyengeségtől, testszerte nagyon fájó izmokkal. Szürreális volt ez a találkozás ott.

 Eszembe is jutott az egyik kedvenc számom videóklipje, nagyon így éreztem magam: katt ide!

 Majd kiérve a bozótos pusztából megérkeztem Campagnano di Romába. Lefotóztam, hogy látszódjon a Borsod-feeling, amit korábban említettem. Amúgy eszembe jutott róla a reptéri út melletti isztambuli külváros is, abszolút ilyen az is. Itt nem szépítenek, nincs erre igény, csak a funkció. No love, just R(L)azio.

 Az óváros persze itt is igényesebb, de leharcolt. Hagyják elmúlni a szépséget az idővel, mint Grúziában (vagy épp Mo-n sok helyütt). Van ennek egy szomorúsága. 

 Az egyetlen, valóban még jól kinéző épület a főtéren sem római, hanem velencei mór stílusú, jót mosolyogtam ezen az árulkodó kontextuson.

 Hajdani nagyságra törekvés egy kívülről fotózhatatlanul jellegtelen kis kápolnában, a főutcán.

 A szállásom - béreltem ismét egy B&B-t, ez jó így, nem fertőzök meg senkit - sokáig nem találtam. Egy lépcsőkkel több szintesre tagolt, útvesztős utcában van, ahol 2db 20-as, és 2db 18-as számot találtam, egymástól kb 10 méterre. Nos, ez itt nem a hajdani német precizitás világa.

 Az én szállásom a 19-es számban van, de abból viszont egyet sem találtam. Sőt, még egy helyi lakos, akit megkértem, hogy segítsen, gondolván, képben van, sem tudta megtalálni a 19-et, fogalma sem volt, pedig igyekezett, járkált mindenfelé.

 Már felmerült bennem, hogy átverés áldozata lettem a Bookingon - sajnos egyre többször olvasok ilyenről -, de itt már egy lépcsősor oldalpárkányát támasztottam, annyira elfogyott az erőm. 

 Telefonhálózat, internet sehol a környéken, így, bár próbáltam, de nem sikerült utolérnem a szállásadót, a megadott kontaktokon. A helyi segítőm is feladta, elköszönt.

 Aztán amikor már kb ötödjére összekapva magam, újabb kört tettem a sokszintes utcában, feltűnt egy kis névtábla egy sufni ajtaján, a szállásom fantázianeve. Házszám nyista. Néztem elképedve a helyet, nos, nem volt épp bizalomgerjesztő.

 Amúgy annak a helyi lakosnak a közvetlen szomszédjában, aki megpróbált segíteni. Nagyon mókás ez.

 Viszont megtaláltam a kulcsszéfet, kinyitottam az ajtót, és bent egy felettébb méretgazdaságos, de jópofa, takaros kis lakást találtam - sőt még mosógépet is - azonnal be is dobáltam mindenemet. 

 Végiggondolva a mai napomat, jóérzésű vigyor ül az arcomon: amikor pont eléggé lecsoffadva, küzdve a bennem dolgozó betegséggel, az egész út során a leggyengébb állapotomban vagyok, akkor elkezdett mindenféle kis faramuci fricskákkal szórakoztatni az élet. Semmi komoly valójában, csak lökött marhaságok 😅

 Epiktétosz ide passzoló gondolata jutott eszembe, már a kerítésmászó mutatványomnál: "A külső világot nem irányíthatod, de önmagadat igen."

 És valójában a bennünk percípiáló tudat számára a testünk is csak külső környezet.

 Fáradt vagyok, azt hiszem ismét kezdek belázasodni, de remélem ilyen lesz a holnapi nap is. Hogy ne felejtsek el élni, megélni, hálával fogadni az élet belém vetett hitét és humorérzékét. Nehéz az adott helyzetben érteni a humort. De kizoomolva az aktuális nehézből, ott mosolyog egy gyönyörű világ.

 3 nap van már csak hátra - amennyiben engedi az állapotom. Holnap, hétfőn, La Storta, ez már igazából külvárosnak tekinthető. Kedden Rómába érkezés és Vatikán.

 És azért van +1 nap, mert sok évszázados hagyomány, hogy az összes Rómába tartó zarándokutat le lehet zárni egy Rómán belüli zarándoklattal (kb 25-30km, városon belül). 

 Ezt úgy hívják: "Il pellegrinaggio dei sette templi", vagyis "A hét templom zarándoklata". Értelemszerűen 7 templomot kell meglátogatni, egyetlen nap alatt. Az én megértésemben a hosszú út belső megéréseinek a beintegrálása a 7 csakrába, aurarétegbe.

 Remélem, hogy lesz elég erőm hozzá, jó lenne ezzel befejezni. Ha nem, semmi gond, de Rómáig, ha kell, a földön mászva is eljutok most már.

 Köszönöm a további gondolásokat, segítségnyújtást, hálás vagyok nektek!

 Szép estét, szép holnapot!