85. nap, Vízen kullogó

 Campagnano di Roma - La Storta, 23,11km (Sum: 2.471,2km)

 Felszínesen aludtam, sokszor megébredtem sajnos, így nem tudtam jól kipihenni magam. Mégis erősebben, jobb közérzettel és állapotban ébredtem végül. Sokat kezeltem magam este-éjjel, és segítségeket is kaptam, szóval érezhetően jobban lettem.

 Ismét szándékosan nem sietve készülődtem, békésen pakoltam össze, és indultam el.

Már az ajtón kilépéskor meglepett a hideg levegő, itt már 7:30 körül bazi meleg szokott lenni, 11h után meg hagyjuk is. Most viszont felnézve az égre, nem látszott a Nap. És hiányában, a sötét felhők alatt, az erősen párás és nyomott levegőből egy dolgot lehetett leszűrni azonnal: hamarosan esni fog, valószínűleg komolyabban.

 Az utat rögtön egy hosszú, erős emelkedővel vezette be a mai szakasz, és közben már egyre hangosabban és egyre közelebbről hatalmas dörgések hallatszottak, villámokat ekkor még nem láttam. Békésen felkészültem a zuhanyra, és kíváncsian vártam, meddig fog tartani, és milyen erős lesz.

 Még mielőtt nekikezdett az ég, ellátott reggelivel az út. Nem csak ennyivel, legalább negyed kilót leszüreteltem fél óra alatt, és még így is végtelen maradt másoknak, igen gazdag szedertermés kínálja magát most már az utak mellett.

 Aztán nekikezdett. Nem szégyenlősen, hanem teljes elánnal nekilódulva. Pár perc alatt úgy bőrig áztam az esőponchóm alatt, hogy elismerően gratuláltam a zuhárénak. 

 Nem gondoltam, hogy fogok még olyan erős és hosszú zuhogásba kerülni, mint másfél-két hónapja Svájcban. Annyira azért nem volt brutális, mint ott párszor, de nem maradt el sokkal.

 És csendesen nevettem, hisz olyan szép folytatása volt ez így a tegnapnak. Folytatódott a keretbefoglalás - hiszen sokat áztam bőrig így az út során. És a játékosság, ami potenciális nehézség formájába öltözik, csak hogy megtanítson még jobban az önátadásra.

 

 És csak ömlött és csak ömlött. 8:40 körültől 12:30-ig szakadt, mintha el akarta volna mosni a világot. 

 Mivel a cipőm talpait ez a már több mint 2.400km szinte teljesen legyalulta, ez most nagyon nehézzé tette a felfelé kapaszkodást is a csúszós felületeken, de különösen a lefelé lejtők voltak neccesek. Főleg a kő-, ill a sárrá vált földutakon. 

 Kissé burleskben éreztem ilyenkor magam - de a botok ismét végig megkíméltek a nagy esésektől, még a kicsiktől is. 

 Sok helyen annyira hömpölygött a víz az úton, hogy vízenjárás élményem volt ismét. Nagymamámnak van egy jászsági sütije, aminek az a neve, hogy vízen kullogó. Hát most azt hiszem, én lettem ez a süti :)

 És jól bírtam, egyszer sem éreztem magam gyengének, a hőemelkedés is csak épphogy bukkant fel. Most, ahogy írom a bejegyzést, este lévén, ismét megjelent, de enyhébben, mint eddig. 

 Igazából semmi bajom nem volt egész nap, a kemény külső terhelések ellenére sem. Persze figyeltem arra, hogy ne erőltessem magam, szép komótos tempóban haladjak. 

 És figyeltem arra, hogy ha bármi gondot éreznék, akkkor azt valóban észrevegyem, és felelősséggel foglalkozzak is vele. Nem volt ilyen, végig stabilan maradt a belső sunshine.

 És persze hálás voltam, hogy végre nincs hőség, szép a táj, élvezetes hegyoldalakon haladok. Jó volt ez.

 A szakadó esőből bekukkantottam egy templom restaurátor csapat tevékenykedésébe.

 Mosolyogtak rajta, ahogy álltam kint a szakadó eső által folyóvá változott utcán lelkesen, érdeklődéssel szemlélve a munkájukat, és közben csurgott belőlem patakokban a víz.

 Aztán kisütött a Nap, elállt az eső, és pillanat alatt nagyon meleg és párás lett minden. Ebben megterhelőbb volt haladni, a saras talajon, mint a hűvös zuháréban. 

 Ahogy párolgott a szétázott mező a forró napfényben.

 És csak hogy nehogy unalmassá váljon innentől: 15h-ig, helyi szokásokhoz igazodva ebédszünetet tartott - aztán viszont újra eksztatikus táncát járta vadul, a fenséges viharisten. 

 Még nehezebb földutak következtek, kemény és kegyetlenül csúszós emelkedők. Viszont nagyon szép volt a természet. Nem győztem csodálni mindazt az élettől ragyogó szépséget, ami körbevett. 

 Annyira zuhogott, hogy sajnos csak nagyon kevésszer tudtam fotózni, egy pillanat alatt úszott a vízben a mobil mindig, amikor elővettem.

 A villámok most már a közelemben csaptak le, sorozatosan. Nem annyira, mint azon a svájci mezőn, ahol életem egyik legkeményebb másfél óráját töltöttem, villámok serege között. 

 De azért itt is figyeltem, hogy mikor álljak meg kicsit, kell-e behúzódjak valahová a nem kívánt fellvillanyozódás elől, vagy épp az a jó, ha tovább baktatok a mezőn. Általában a továbbhaladás volt a jó válasz - utólag is úgy tűnik :))

 Körömpörkölt: a sok csúszkálás és kapaszkodás viszont úgy odapörkölt a lábaimnak, hogy a jobb kisujjamon megmaradt kis körömrész is teljesen leszakadt, így ott már nem maradt köröm egyáltalán. Volt már sokkal rosszabb, ezzel elvagyok.

 A 2 rövid megállásomból az egyiknél egy nagyon szűk kis esőárnyékoló bozótalagútban pár percig össze voltunk zárva egy fekete szárnyú hegyi szitakötővel. 

 Cuki volt, nem tudott hová menni a vízesésként szakadó áldásban, így fotómodellemmé vált, csomó képet lőttem róla. Persze nem akartam szétidegelni, úgyhogy igyekeztem minél távolabbról lencsevégre kapni.

 A világ feje igen bozótos és rendetlen :)

  La Storta előterében nagyon szép és gazdag volt a táj és a környék, napok óta a legszebb.

 Ez meg már a szállásom: egy csak színesbőrű (amúgy mókásan szétcsúszott) apácák által vezetett szállás, egész színvonalas. Bár gyakorlatilag minden fontos információt elfelejtettek átadni, de nyilván ami kellett nekem tényleg, végül kiderítettem :)

 Ez itt hát La Storta - vagy másképp, kis toldással: last torta: az utolsó falat Róma előtt.

 Holnap, ha nem betegszem le még jobban a mai sok órás szétázottság után, akkor Rómába érek. Ha nem leszek jól, itt maradok, elfogadom, ha be kell húzzam a kéziféket. 

 De ha rendben leszek, akkor az utolsó napja jön az alap megálmodott útvonalamnak. És szép lesz utána szerdán a kis bónusz, 3. zarándokútvonal, befejezésnek. 

 Meglátjuk, elfogadom, ami jön.