Róma - A 7 templom, 27,01km (Sum: 2.530,8km)
Végtelen kimerültségem nem tudott győzni az éjjel: annyira köhögtem, kb másfél percenként, hogy nem tudtam elaludni. Amikor beláttam, hogy esélytelen, akkor összetettem a kezeimet, és elkezdtem kezelni magam.
A lázat elég gyorsan le tudtam vinni teljesen - erősen felkönnyültem tőle -, a köhögés megzabolázása viszont sokáig tartott. Valamikor 3 óra környékére tudtam megállítani annyira, hogy el tudjak aludni. Nyilván elég fájdalmas volt, amikor 5-kor megszólalt az ébresztő.
Muszáj voltam felkelni, hogy a Vatikánba be tudjak jutni. Szerencsére a rendszerem kifejezetten jól kezeli a kevés alvást, így ebből nem volt gond. A láz eltűnt, egész napra - most este, a zuhany után kis hőemelkedés újra felbukkant. A köhögés meg nagyon sokat enyhült, és átlépett a felszakadási fázisba.
Erőmnél és állóképességemnél voltam, mikor elindultam gyalog a Szent Péter Bazilika felé. Kicsivel több, mint fél óra alatt oda is értem. Hogy ezt találjam:
Hiába mondták tegnap, hogy ma reggel 7-re jöjjek, 7:08-kor már ekkora tömeg állt itt, hogy 9-ig várakozzanak kint a beengedésig. Ismét esélytelen volt bejutnom.
Most már nem hittem a csendőröknek, de még egy értelmesebb arcú rendőrnek sem (sajnos egy hasonló vezetett félre tegnap, valószínűleg nekik sincs elegendő információjuk), hanem, talán kissé kemény módon, de kiköveteltem, hogy a rendezvényfőnökükkel szeretnék beszélni.
Egy elegáns, dekoratív, kb 50 körüli hölgy jött oda pár perc múlva, és udvariasan, jól kezelte a panaszomat, ill. megértette, hogy miért kérek egészen pontos lebontást a bejutási lehetőségekről, a mai napra. Neki elhittem, hogy délután valós esélyem lehet bejutni.
A 7 templom egyike természetesen ez a vatikáni Bazilika, szóval vettem egy nagy levegőt, és biccentettem, hogy ismét nevetve elsöpri az élet, amit tervezek, esélyt adva így a flow-ra. Úgyhogy békés megadással arra gondoltam, hogy akkor talán itt fogok zárni. És nagyon reméltem, hogy ez így is alakul majd.
Berakom az út során és a templomokról/-ban készített képeket.
Az új sorrendnek megfelelően az első templom a 7-ből a Santa Maria Maggiore Bazilika lett. Valójában nem tudom, hogy hányszor voltam eddig Rómában, azt tudom, hogy nem is terveztem ennyiszer, de valahogy többször előfordult, hogy elindultam valahová, aztán egyszercsak Rómában kötöttem ki. Ez furán hangzik, de csak ezzel a várossal vagyok így én is.
Szóval elég jól kiismerem magam azt hiszem, persze csak turista színvonalon. Viszont érdekes módon a 7 templomból a Szent Pétert kivéve egyikben sem voltam még. A Santa Maria Maggiorében sem. Pedig ez tényleg varázslatos, hálás vagyok, hogy elhozott ide ez az 1 napos zarándoklat.
Ahogy odafigyeltem a rendszeremre, ez a bazilika a homlokcsakrára rezeg, tudatosan oda is figyeltem a homloki központra itt.
És ebben a templomban nyugszik Ferenc pápa, aki a londoni indulásom órájában halt meg. Ekképp az utolsó napomon egyfajta keretbe helyezte az ő személye az utat. Sajnos annyira végtelenül sokan álltak sorban az egyszerű sírlapja előtt, hogy nem tudtam megvárni, hogy odajussak, hosszú út várt még rám.
A 2., a Falakon kívüli Szent Lorenzo Bazilika (nem Lorenzo volt falakon kívül, hanem ez a templom a római városfalon kívül épült): torokcsakra. Egyszerű darab volt, nagyon más koncepció.
A 3., a Jeruzsálemi Szent Kereszt Bazilika: a gyökércsakra.
Jópofa, valódi előadói készséggel és lelkesedéssel adott tanítás ment bent sok száz fiatalnak, ezt jó volt látni. Nem felhőzte be az a papi modorosság és dogmatikus kifejezéstelenség, amit a legtöbbször látok ilyen helyeken. Látszott is a fiatalságon, hogy leköti, elondolkodtatja őket.
A 4., a San Giovanni in Laterano (Lateráni Szent János) Bazilika: a szakrális csakra minősége.
Gyakorlatilag egy pápa bálványozó hely, mestermunkák garmadájával téve lenyűgözővé az egyszerű halandók számára.
Ez a templom le volt zárva, ma csak egy hatalmas francia kontingens számára nyitották meg. Ezzel a helyszínen szembesültem, eddig már 4 órát sétálva.
Elfáradtam az akadályokban, és eldöntöttem, hogy nem érdekel, szétküldtem az ajtónállók tudatát, és az elmúlt hónapok során szerzett francia minitudásommal bemagyaráztam magam. Még egy csoportot is rám akartak bízni, mivel a fiatalok mellett pedagógusnak sejthettek, de elpárologtam onnan gyorsan.
Az 5., a Falakon kívüli Szent Pál Bazilika: a szív csakra.
Ej, ezen nem lepődtem meg, tippre is Pálhoz rendeltem volna, jó volt ebben nem csalódni. Nekem ő a leginkább nyerő.
Annyira keresztény volt, hogy már nem is. Meghaladta az egyházi gondolkodást és a címkéket, egyszerűen csak felszabadította a tudatát, lényét oda, ahol már nincsenek keresztények, muzulmánok, hinduk stb.
Hanem csak a valós kapcsolódás van - és nincs ott semmilyen dogma, kényszer, elvárás, korlátozás. Nem mentálisan befagyott tézisek ájtatossága, hanem a valóság érzésének az agapéja. Ahol pont azért, mert a valóságot érzi az ember, egyetlen dolog marad: a teljes önátadás állapotában megélt tökéletes szerelem.
Ha templomba járó kisfiú lennék, Szent Pálról lenne szuperhős figurám. :)
Csodaszép ének szólt itt bent, a szertartás hátterében, elámultam. Egy brazil ifjúsági csapat gitározott és énekelt, igazán szelíden. De valóban szívből, nem képmutatva. Szinte nevetve az élet szeretetétől, a lélek őszinte hitétől. Na ez tetszett, nagyon, nagyon.
Innen a következő - amúgy sok km-re lévő - templomig a Sette Chiese (7 templom) nevű úton haladtam.
Egészen odáig, ahol már gyakorlatilag el is hagytam a várost, és a peremvárosi részbe értem.
Így jutottam el a 6., A Falakon kívüli Szent Sebestyén Bazilikáig: a napfonat templomig.
Szintén egyszerűbb hely, kicsit világvégi hangulata van, a via Appia külső része mentén.
A legenda szerint itt történt meg a via Appián az a történet, hogy Péterrel, mint a már első pápával - miközben igyekezett eltűnni a római keresztényüldözés utána eredt kardjai elől - szembejött Jézus.
Péter megkérdezte, hogy Quo Vadis (és ezen címmel Sienkiewicz írt egy fantasztikus könyvet aminek a magyar fordítása is egy mestermű), vagyis Hová Mész Uram? Mire Jézus azt válaszolta, hogy be Rómába, hogy másodjára is keresztre feszítsék. Ebből értette meg Péter, hogy ideje neki is vállalni a mártírhalált. Sarkon fordult, a többi történelem.
Itt őrzik a megtorpant, majd sarkon fordult Péter lába nyomát, ez látható a képen alant. Nem kekeckedésből, de ennél lehetne kicsit jobb a talpnyom anatómiai arányérzéke. De a történet jó és tanulságos.
Az antropológiai vizsgálódásom után taxiba vágódtam (több, mint 1 óra 40 perc lett volna, sok átszállással a tömegközlekedés vissza a Vatikánhoz - és oda ugye már nem kellett visszagyalogoljak, hiszen már elzarándokoltam reggel (is) és korábban is oda gyalog), és a Szent Péter Bazilika felé suhanó autóban szinte rögtön el is aludtam.
Kíváncsi voltam az érkezésnél, hogy vajon a három lesz-e a magyar zarándok igazsága is?
És igen, tumultuson áttáncolva, végre bejutottam a 7. templomba, a Szent Péter Bazilikába, a koronacsakra világszép katedrálisába.
Ezzel egy körben ért véget a 1. London-Róma utam (hiszen ez volt a hiányzó pitvar), 2. a Via Francigena (hiszen ennek ez a templom a hivatalos végállomása) és 3. a 7 templom római zarándoklata. Bezárult a kör. És ahogy kiértem belőle, nem volt több lépés, mit megtegyek.
A kijáratánál, a 2.530. km-t elérve, leállítottam az órát (gps). Az utam véget ért.
A Bazilika kerítésén kiérve az első utcatábla ez volt. Gergő útja 7. A 7-es életfeladat. Mint mindig.
(Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy vajon én vagyok-e ennyire nehézfejű, hogy ennyire szájbarágósnak kell lennie a térnek körülöttem? :))
Azért őszintén szólva nagyon jól esett, jókedvet, békét, elfogadást hozott. Ideje visszamenni, és csinálni a dolgom.
A 7 templom útjával egy kis Zorró jelet karcoltam Róma arcára. De jól áll neki :)
Holnap vagy holnapután még lesz egy bejegyzés, ahol összefoglalom a különböző számait, részleteit az útnak.
És békével alszom el (remélem), mert megtettem, amit vállaltam magam számára. Szép, kalandos út volt ez.
Elképesztő, ahogy abszolváltad!
ReplyDelete